Tőzsér Árpád: Ezüst

Esterházy Péter halálára

Mért hallgatnak a dóm királyokat
köszöntő s gyászoló harangjai?
Király halt meg, a létezést tapintó
szavak, segédigék egyedura!
Nyelve világok mondattana volt.

Emlékszem pozsonyi útjaira…
Ötvenéves, épp a Harmóniá…-t
írja – Donnernek is Édesapám,
az esztergomi érsek állt modellt,
azaz ült a lován – mondja a dómban.

Hatvanévesen Daniel Fischer
szlovák festővel együtt ünnepel,
az is pont hatvanéves. És közös
még bennük az imaginárius
szám és az absztrakt mű csodálata.

Égig lobogott holdezüst haja,
ahol ment, egy kicsit világosabb lett. – –
S most nincs tovább, se Pozsonyban, se máshol!
Az ezredvég ezüstkora, amelynek
teremtője s királya volt, lezárult.

Zúg bennem a Szent Márton dóm harangja,
bennünk zúg! s a gyász tétova segéd-
igéiben… – Imaginárius
lét már nekünk, véneknek járna ki,
s nagyon fáj, hogy Te mentél el, barátom.[1]