Pethes Mária: Kamene priče (Kőmesék in Serbian)

Már nem volt elég

az az egy kővé dermedt bárány,

hogy elvegye a Világ bűneit,

és mind elcsipegették az éhesek

a városfal elé kitett kőkenyeret,

minden május este megtántorodott

a hársfaillattól lerészegedett udvar,

macskakövei eszelősen sivalkodtak,

egy lendkerekes kabóca

addig zenélt a lomb között,

míg rugója el nem pattant.

Az éji lepkék feketelyukakat ütöttek

az albérlet jobb időkben hófehér plafonjára,

és az óra metronómnak képzelte magát,

azt hitte, hozzá fogjuk igazítani életünk

szimfóniáját, de átláttunk üveglapján,

tudtuk, hogy óra és ismertük azt a

megzenésített frázist, hogy az idő

gyorsan száll, és igyekeznünk kell

egymás megölésével mielőtt jobb

létre szenderülünk, ezért hirtelen

levetettük magunkat az együtt töltött

évek szakadékába megmunkálatlan

féldrágakövek közé.

Zar nije bilo dovoljno

ono jedno okamenjeno jagnje

da oduzme grehe Sveta,

i ispred gradskog zida stavljenog

kamenog hleba pozobali gladni,

svako majsko veče se uzdrmao

od mirisa lipe omamljen dvor,

suludo je vrištala kaldrma,

jedan zrikavac sa zamašnjakom

između lišća dotle je svirao

dok mu opruga nije pukla.

Noćni leptiri su crnu rupu udarili

u boljim vremenima beli plafon iznajmljene sobe,

a sat je zamislio da je metronom,

verovao da ćemo prema njemu podesiti

simfoniju našeg života, ali smo ga prozreli,

znali smo da je sat i poznavali

onu uglazbenu frazu da vreme

brzo poleti i moramo se truditi

da se zagrlimo pre no što bi se

preselili na večna lovišta, zato iznenada

ubacili smo se u zajedničko provedenu

provaliju godina među neobrađena

poludraga kamenja.