Az oxigénhiány (Hungarian)
Tizenhárom éves koromig mindig csak meghalni akartam. Amikor az apám elhagyott bennünket, négy éves voltam. Anyám csinos, szép és okos nő volt, több nyelven beszélő idegenvezető. Majd szállodaigazgató. Rengeteget ivott, és mindig csak töményt. Neki sem volt könnyű: Az apja nevelte fel hegedű és pálinka készítésből. Az anyám részegen nem tudta, mit csinál. Ütött-vert, csomókban tépte a hajam. Éjjel ráncigált ki az ágyamból, késsel kergetett. Féltem tőle és gyűlöltem. De senki sem segített. Tizenhárom lehettem, amikor egyszerre megbetegedtem. Magas lázban, öntudatlanul feküdtem. És váratlanul egy nagy, puha, tojásszerű valamit láttam. Majd a belsejébe kerültem, és ottan szemlélődtem. Ekkor békesség és nyugalom áradt el bennem. Magába ölelt, és egyszerre megértettem, mintha időtlen volna minden. Ébredve felismeréseim elfelejtettem, de az életem megváltozott. Anyám többé nem ütött meg. Az általános iskola után középiskolai kollégiumba kerültem. Magányos voltam. Éjszakánként a szobában ültem, és rajzoltam. A pasztell- krétát szerettem. A színek, a kezem alatt, mint a tűz, életre keltek. Hétvégeken meglátogattam anyám. Feküdt a padlón hullarészegen. A halálát is ez okozta, meg talán a cigaretta vagy öngyulladás. Én akkor a portán voltam, amikor a szolgálati lakás kigyulladt. Berohantam a tűzbe. A hajam leégett. Hallottam, ahogy hörög, de megfulladt. A rokonok segítettek. Főiskolára mentem. Mellette dolgoztam is. Voltak fiúk néha. Csak csókolózás, semmi több. A férjem volt az első. A szeretete lepett meg. Korábban engem csak vertek vagy elviseltek. Egyszer véletlen várandós lettem, és muszáj volt, mert mondták, vállalni. Én annyira vigyáztam, mindig csak vártam. Óvtam, így összegörnyedve, mint akit vernek, és védi a testét, úgy védtem szegénykét. A kitolási szakaszban azonban elszálltam. Láttam magam kívülről, mint egy halott. A fejét, ahogy beszorult. Az orvos gyorsan kivette, de már lila volt és élettelen. Újraélesztették szegényt. A műtét segített, de az oxigénhiány miatt értelmi fogyatékos maradt. És nyelni sem tudott. A tejemet fejtem. Vele voltam két hónapot. Szondán etettem. A szörcsögő nyálát kellett leszívnom. Tornáztatni, védeni a felfekvéstől, a deformálódástól kicsi fejét. Mindig magas láza és epilepsziás rohamai voltak. De nem szenvedtem attól, hogy fogyatékos. A tizenhárom éves koromban átélt élményem óta nem a testi burkot, hanem mindig a lelket néztem. És minden lélek szép. És sóváran vágyik a tökéletesedésre. Kisfiam lelke tiszta volt. Mindig levittem a kórházban a kertbe. Hallgattuk a madarakat, szép zenéket. Ilyenkor hátracsuklott kicsi feje, úgy figyelte. Szép, tartalmas része volt ez az életemnek. Sokat gazdagodtam, ahogy az élet keresztjéről őt lassan leemeltem. Egy idő után már sírt, ha csak hozzáértem. Az ápolónők gondoskodását elfogadta. Ez fájt nekem. Öt hónapos volt, amikor újra megtermékenyültem. Ezt a babát már nem védelmeztem. A magzattal vizsgálatokra jártam. A másik meg el akart hagyni, de nem engedtem. Szegénykém még sírni is megtanult miattam, csak hogy ne érintsem. Ekkor a születendő magzat fején cisztát találtak. Teljesen kétségbe estem. Gyűlöltem, amiért ezt teszi velem: “Elengedlek! Menj, ha akarsz! De intézd el, hogy a testvéred fejéről eltűnjön a ciszta!” – így kiabáltam vele. Másnap a cisztának nyomát sem találták, az ultrahangon tiszta volt a kép. Harmadnapra ment el ő. A ravatalon törékeny teste tökéletes volt. Kis márványszobor, mint egy Isten. Szép és okos arca mosolygott rám. Picike koporsóját egy nagy platóra tettem. Ezt viccesnek leltem. És a sír felé menet magamban felszabadultan, boldogan nevettem.
Uploaded by | Cikos Ibolja |
Source of the quotation | http://www.zetna.org |
|
Mancanza d’ossigeno (Italian)
Sino all’età di tredici anni volevo sempre solo morire. Quando mio padre ci aveva lasciati avevo quattro anni. Mia madre era una bella donna, intelligente è carina, guida turistica, che parlava molte lingue. Più tardi direttrice d’albergo. Beveva come una spugna, sempre superalcoolici. Neanche la sua vita è stata facile: l’aveva cresciuta il padre, costruendo violini e producendo grappa. Mia madre da ubriaca non sapeva quel che faceva, mi riempiva di botte, mi strappava i capelli a ciuffi. Di notte mi strattonava fuori dal letto, mi rincorreva con il coltello. Avevo paura di lei, la odiavo. Ma non mi aiutò nessuno. Potevo avere tredici anni quando m’ammalai. Giacevo inconscia con la febbre a quaranta. D’un tratto vidi qualcosa di grande e morbido, a forma d’uovo. Sono finita al suo interno e stavo contemplando. Si diffondeva in me una gran pace e tranquillità. M’avvolgeva, e tutto d’un tratto avevo capito, come se tutto fosse senza tempo. Svegliandomi dimenticai queste rivelazioni, ma la mia vita cambiò. Mia madre aveva smesso di picchiarmi. Dopo la scuola d’obbligo sono finita al collegio della scuola superiore. Mi sentivo sola. Nottetempo, seduta nella stanza, disegnavo. Mi piacevano i pastelli di creta. I colori, sotto le mie mani, come fuoco prendevano vita. Nei fine settimana andavo a trovare mia madre. Giaceva sul pavimento, ubriaca marcia. Questa fu anche la causa della sua morte, forse la sigaretta, o l’autocombustione. Quando l’alloggio di servizio aveva preso fuoco, io mi trovavo nella portineria. Mi sono precipitata nel fuoco. Mi si son bruciati i capelli. Sentivo il suo rantolio, s’era strozzata. I parenti mi avevano aiutato. Mi sono iscritta alla facoltà. Frattempo lavoravo. A volte capitavano dei ragazzi. Solo baci, niente di più. Il primo è stato mio marito. Il suo amore m’aveva sorpreso. In passato avevo ricevuto solo botte o tolleranza. Una volta, per caso, son rimasta incinta, dicevano, che lo dovevo tenere. Io ero così attenta, sempre in attesa. Lo proteggevo piegata in due, come colui che viene picchiata e difende il proprio corpo, poverino, così lo difendevo. Nella fase del travaglio ero completamente fuori di me. Da fuori mi vedevo come una morta. La sua testa mentre s’incastrava. Il medico lo tirò fuori velocemente, ma ormai era paonazzo e senza vita. Lo avevano sottoposto a rianimazione. Il pronto intervento gli aveva salvato la vita, ma a causa della mancanza d’ossigeno è rimasto mentalmente ritardato. Non era in grado neppure d’inghiottire. Il latte me lo estraevo. Son rimasta con lui per due mesi. Lo nutrivo con la sonda. Dovevo aspirargli la saliva accumulata. A fargli degli esercizi, proteggere dalle piaghe del decubito, la sua testolina dalla deformazione. Aveva sempre la febbre alta e attacchi di epilessia. Ma non soffrivo per il suo stato di menomato. Dopo quel esperienza che avevo vissuto a tredici anni, non badavo più all’involucro del corpo, solo all’anima. E le anime son tutte belle. Anelano alla perfezione. L’anima del mio bambino era pura. Spesso lo portavo giù nel giardino dell’ospedale. Ascoltavamo gli uccelli e della bella musica. Nel ascoltare, per lo sforzo, gli si inclinava la testolina indietro. Fu una parte bella e ricca della mia vita. Mi sono arricchita mentre lo staccavo piano dalla croce della vita. Dopo un certo tempo, se lo toccavo, cominciava a piangere. Le premure delle infermiere le accettava. Questo mi doleva. Aveva cinque mesi quando sono rimasta di nuovo incinta. Questo bimbo avevo smesso di proteggere. Col feto andavo regolarmente a controllo. L’altro mi voleva lasciare ma io non gli permettevo. Poverino, a causa mia, pur di non farsi toccare da me, aveva imparato perfino a piangere. Sulla testa del feto avevano trovato una cisti. Ero completamente in preda alla disperazione. L’odiavo perché mi causava questo. „Ti lascio andare. Vattene, se questo che vuoi. Ma fa, che dalla testa del tuo fratello sparisca la cisti.” – così gli gridavo. Indomani la cisti era sparita senza lasciare tracce, l’immagine sull’ecografia risultava pulita. Lui se ne era andato dopo il terzo giorno. Nel feretro il suo minuscolo corpo era perfetto. Piccola statua di marmo, come un Dio. Il suo intelligente e bel viso mi sorrideva. La sua minuscola bara posai su un platò grande. Lo trovai divertente. E andando verso la tomba, dentro di me ridevo felice, in silenzio, come liberata.
|