Sebestyén Péter: Harmadik bornholmi elégia

„Láttunk már téged itt bolyongani; ösvényről-ösvényre kóborol
kíváncsiságod. Mintha bele akarnád rágni magad a sziklákba és
a földbe (ami miatt kinyilvánítottátok, hogy lakhatók vagyunk.)
Nem igazán fontos: ember, masztodon, a legelső partra kúszó
kétéltű; ez egyremegy. Bámultunk mi már más csillagtekét, mint
ami most tündököl.

Ismerünk tehát. Megjelentünk az Álomban; legalábbis te hiszel
ebben. Mondjuk, hogy ez kötelez minket; mindazonáltal kevéssé
bizonyos, hogy hasznodra lehetünk. Sokáig hittük: amit belőlünk
raktok, súgva megtaníthat a hallgatag figyelemre, túl az emberin.
Csakhogy: minden generációtok, amit számbavehettek, nekünk a
pillanatnál is kevesebb; nem tudunk e létezésbe nyúlni. Fedeletek
avagy sírotok lehetünk - -

A holtak szava kering bennünk; talán ez az, ami téged elhozott ide
s majdan végleg elűz.

A kő nektek mindig kemény vagy túl puha; szórakoztató, hogy
képesek vagytok porrá zúzni minket. Ilyenkor úgy látjuk: munkátok
– valamiképpen – boldogabbá tesz titeket; ha így van, így legyen.

Ne feledjétek: ami hatalmatokban áll, úgy veszik emlékezetünkbe,
mint az emberiben az azelőtt, mikor a föld kietlen és puszta vala.
Nem volt semmi, csak a mi figyelmünk. Válaszolni neked is csak
így tudunk: lassú változatokban, hasonlataidban, amiket közrefog
– mint e szigetet – az állandó Tenger; mi éreztük első hullámait.

Akármi áll előtted, se félteni, se gátolni nem fogunk. Nem jobb és
nem rosszabb semmi; hidd el, az Életet megnevezni több minden
csodánál. Szétnyílnak a visszhangok: ez is a tiéd. Meghökkentő,
mekkora bennetek az álom; repültök; hatalmas útnak gondoljátok
a jövendőt. Ezért oly iszonyú a sorsotokra vert idő. Ott van ez is
látomásaidban: érezzük és látjuk, mikor rajtunk elheversz.

Akár irigyelhetnénk is képzeletedért, vagy azért: úgy fogadod a
Sorsot, mintha nem volna. Előttünk viszont ott állnak a teremtésbe
már belefáradt és a még meg-nem-formált univerzumok, amik majd
– egyszer – megint mi leszünk.Végül, mint mindent, körülérnek az
Eredet lélegzetvételei; egymásba-fordulnak távolságaink.

Elengedni így az Élőket: a halhatatlanság talán ez. Mielőtt még
bekövetkezik a Vég, számtalanszor megérintjük egymást.
Másként és ugyanúgy.”