Sebestyén Péter: Fourth Bornholm Elegy (Negyedik bornholmi elégia in English)

Szikla sziklán remeg. Emlék és feledés feszít
horgonyt belé. Hazatért? Megérkezett? Évszakok
örök halála, megfejthetetlen –
Pereg bőréről a higanyos idő. Egy eldobott kő
akarta így (vagy egy másképp-teljes világ), ami
lavinát görgetett fölfelé, lefelé –
Már a tenger se háborog.

Megint ugyanúgy: az elhagyott kőfejtők összes
kavicsát mintázza újra, amik – káprázat ez! –
nem készítenek sem bizonyosságot, sem gyönyörű
aritmetikát, csak a valaha-volt valóság minden
megnyílt pillanatát –
A nem-perelhető anyag öleli őt.

A földeknek vége itt. Nem tanítható a szél, a kő,
a fű egy emberi hangra sem, s a férfi boldog így.
Beledől a tajtékból kihajló éneklő éjszakába.

Rock trembling on rock. Memory and oblivion cast
anchor into it. Did he come home? Did he arrive? Seasons’
eternal dying, inexplicable -
Mercurous time rolls off his skin. A stone thrown away
meant it so (or a differently perfect world), which
moved an avalanche upwards, downwards -
Not even the sea runs high any more.
 
Always the same: from all forsaken quarries he
reshapes the pebbles, which – what an illusion! -
create neither certainty nor wonderful
arithmetics, that certain there-used-to-be reality with all
its opened up moments -
He’s embraced by the non-suable material.
 
Lands finish here. Wind, stone, grass can’t be
taught a single human voice, and the man’s happy so.
He plunges into the songful night that leans out of the foam.