Sebestyén Péter: Omár Khájjám hatvanhat lépcsőfoka

Múlik éjszakám. Csillagaim a hajnal felprédálja mind. A másik fény-idő jön, amiben már nincsen se titkom, se örömöm. Mindig így érkezik: rózsás reggelbe fakulnak drágaköveim. A holnap van itt, ami mondják – az emberé, s ami – ezt is mondják – az életre tanít. A sötétség a dzsinneké; a mi sorsunkat Allah napvilágba szőtte. Nem tagadom, ez igaz lehet. Mikor a hatvanhat lépcsőn lemegyek, kezdődik, ami sohasem múlik. Világunkat mi halandók ekkor készítjük el. Érzem a lovak szagát; hallom az induló sereg zörgését, a szúk zsivaját; kérem az Egyetlent, nyugtasson meg ebben az örök együttlétben, amiben a múlandósággal alkudozom.
     Várnak a palotában. Bölcsességem hírét az országok útjai messzire viszik. Cselekszem ilyenkor: tanácsaim fényétől gyarapodik a trón, méltányosságot és igazságot nyer az ártatlan, büntetést a bűn; a Próféta óhajtása szerint. ’Ti halandók!’ Én igazítom életetek minden percét, s az Ő fényessége szól tudományomban, amint szent szúráit a ti szavaitokra szabom. Ameddig lehet, követlek titeket: gyógyítom a testet s a lelket mit belétek leheltek; sírást és nevetést énekelek; a létezés összes bánatát hordozzák dalaim, s a szépség erős hatalmát belőlem meríti a szív. Nem tudom, miért van ez így; miért én, a csillagász és orvos, a költő és építész lettem az, aki méri és sorolja az evilági időt. Csak az Övé e tudás, és én már nem faggatom. Ha folytonos rákérdezést kíván ez a lét, akkor nincsen, amin gondolkodhatok. Mégis, úgy látom: van valami; a paradicsomi ígéretnél is több; az elrendezett univerzum elégedettsége a nemzedékek fenséggel újuló soraiban. Lehet: a szándék maga ez, hogy éljen az élő, aki lát, dolgozik, fogalmaz; akinek megengedtetik egyetlen akaratot követni annak végtelen olvasataiban. Estefelé visszatérek az obszervatóriumba. Feltámad a hűs szél; eljön újra a tágasabb létezés. A nagy ég mintáiban ott az arc; bocsáttassanak meg nekem e szemérmetlen szavak. A tervet fürkészem, mint előttem is annyian: ez a legigazabb, egyedül bűnös törekvés. Nem tudhatom, lehetséges-e olyan emberi szó, amiben elevenné épül az elképzelhetetlen és vigasztaló gondolat; ha igen, akkor – ha Ő is úgy akarja – fogadja be tévelygő, magányos lelkemet.
     Amíg élek, élnek az álmok is; enyém mind az alkonyat, amit a dzsinnek foglalnak el. Ismerem hatalmukat és természetüket, hiszen réges-rég kiegyeztem velük. Néha úgy érzem, ők suttognak fülembe minden választ, melyekre immár nem áhítozom.
     Kezemben tízezer megnyilatkozás; felhőtlen éj ragyogtat minden csillagot. A toronyban érjen a vég; erre vágyom: én, Omár, a szúfi. Harminchárom évig éltem itt. Tudom: utolsó pillanatomban megnyílik a csillagvilágok ködén túli bizonyosság hatvanhat lépcsőfoka, amin – túl a végtelenen -  Őhozzá lépdelhetek.