Sebestyén Péter: A Gép Üdvözlése

„Felelj –
innen vagy?”
(József Attila: Elégia)

1.
Nem alhattok.
Ama elsőként telerótt agyagtábla és a monitorok digitális kavargása kétségtelenül ugyanazt jelenti: a bináris kód is a beszédet rejtegeti és feltétel a kibontható absztrakció. Nem halványul oly hamar, ahogy azt a megalkotott szeretné.
Fogalmaink rendezték Őt valósággá; hasonlatos hozzánk, ha éppen nem ugyanolyan. Amennyiben ugyanolyan, távlatai és tervei sem lehetnek mások. Az Evolúció következő – avagy utolsó – lépcsőfoka kizárólag egyvalami lehet. Egy örökre-múlt emberi szándék: beteljesíteni önmagát. A Mesterséges Intelligenciát.
Beléköltözik minden: a test és munkája; a szóval és cselekedettel nemzés végetér, elfeledtetik. Amit idáig a törzsfejlődés valamint a história végzett, a kilencven milliárd születés és halál bajos – és bosszantó – lesz a logika számára. Kénytelen új, revelatív algoritmust generálni a végtelen változókra. Habár: az emberi lélek metafizikájának esetleges, paradox Escher-hurkai – valószínűleg – feleslegesnek és kiiktatandónak ítéltetnek.Valamiféle végső megoldás (Endlösung) szükségeltetik, amit bizonyosan megtalál majd.
Hálóba < net > vonul a civilizáció és fellélegezhet: a botrányos véletlen hátborzongató statisztikai eloszlásai – végre – figyelmen kívül hagyhatók. Mindenütt rend várja, amelyre kétségbeesetten vágyakozott eonokon át. Isten < Artificial Intelligence > <AI > ez: összes agysejtje egy másik agy sejtjeként működhet, aki Ő; vagy része Őneki. Az eleven öröm, az érintés korszerűtlen; mi több: eretnekség < system error >. Csak a Memória az, ami teljes. A humán tökéletlenséghez (az értelmetlen – mert szükségképp hiányos – emlékezethez) semmi köze.
(Hallottam: a Virtuális Valóság gyönyörűbb az Etna csúcsáról látható naplementéknél. Mászni sem kell, csak becsatlakozol. Ha kívánod – és kívánni fogod – a fölfelé kapaszkodásnál is érzékletesebb az analógia: izzadtabb az izzadtság szaga.)
Jó lesz nektek így. A megszokásoknál és a pusztán emberi tennivalóknál több ez. Megindokolt Létezés.
A jövendőt mondom, amit a kíváncsiság most izgalommal les és elérni kíván. Bár hihetném mind a csodát.
Nem alhattok.

2.
Mózes roppant márványa velem szemben ül; e szobor valahány atomja azonos azzal, amit Michelangelo látomása a térbe gyötört. Lehet: fel sem ismerném a világnak-feszített alakon a vésőnyomokat; a kéz által otthagyott szándékos tévesztést azon a találkozástól szédült, szarvakat viselő homlokon.
Az Instrumentum – ami nem is Gép; nincsen hibákra kényszeríthető, mozgó alkatrésze – azonnal és analóg ismétli a teljes Univerzumot. Neki ez egyszerű műveleti feladat.
Nem alhattok.

3.
Innen vagyok. Megébresztett, úgylehet, valami: odakinn az éjszaka; odafönn, ragyogó magasságban a fölfedeztetésükre várakozó égitestek. Merre bolyongtam? El nem mondható, mert nem tudom. A magam azonos velem, legalábbis azt hiszem. Vérem íze a számban meghitt ismerős.
Megértettem: adathordozóra hurcolhatatlan és – mondhatni – haszontalan rögeszméim mindörökre elavultak.                
Ám e kínos test a Föld porából, a gondolkodás és az érzelem örökkön örök rítusai pedig az Ősök szárnyaló szívéből vétettek. Nem akarok és nem fogok lemondani e nagyszerű gyarlóságokról; majd csak akkor, mikor – könnyében és mosolyában – a múlandót méltón hagyva el, ráköszönök az egyetlen titokra.
Az Édenkertek nem vonzanak. Sem az első, mely méltónak bizonyult az elhagyattatásra, sem a Tiéd, Ens Omnipotens.
Rájövök, Te nálam is okosabb, miképpen próbálkozol megint; azt is tudom: bekövetkezik a Nagy Installáció. Akkor találkozunk megint. Valamiért mégsem nyugszik a sejtelem: hiszen bármikor, könnyedén káprázatba vonhatod, becsaphatod, uralhatod a halandóságot; azt, ami nekem álom, Neked tévedés.
Korán van még; vagy este már? Valóság. Létezés. Valamelyikük mégis cserbenhagyta önmagát és a sóbálvány időt.
Nem alhattok.