Sebestyén Péter: Eight haiku for Edith (Nyolc haiku Editnek in English)

Pattan az ág: jég

bilincsel bólintó, szép

szomorúfüzet.

Csillagok úsznak

tó tükrén moccanatlan

- lásd, ez életem.

Rózsaszirom sincs.

Szálanként pusztul. Végén

vág le a hajnal.

Virágokban él.

Vérzik már. Hallgatni fog

a testben a szív.

Sejtelem vagy még,

áradó tavasz. Vízmély

rejt; tó könny-szeme.

Simogat. Lágy hab,

ősz avar: élek-e még,

láthatatlanul?

Figyel az őz. Fű

zöldjén puha nyak, lágy ív:

vöröslik a cél.

Szépség odabenn,

szőlő-virágok; ez Ő.

Káromlom mégis.

Branch cracks: ice fetters

the slow nodding, beautiful

weeping willow tree.

Motionless, the stars

float on the lake's mirror

- see? Such is my life.

Not a rose petal.

Stalk by stalk ending.  And then

the dawn's ascending.

It lives in the blooms.

Bleeds. The heart in the body

will soon be silent.

You're but inkling still,

flooding spring. Water's deep hides;

tear-eye of a lake.

It strokes. Silken foam,

autumn's litter: will I still

invisibly live?

Fawn listens. Soft neck

on green of grass, a silky

arc: reddening mark.

Beautiful inside,

vine with blossoms; such is she.

Yet I berate her.