Kertész Imre: Kaddis a meg nem született gyermekért

„Nem!” – mondtam rögtön és azonnal, habozás nélkül és úgyszólván ösztönösen, igen, ösztönösen még, egyelőre ösztönösen csak, ha természetes ösztöneim ellen működő ösztöneimmel is, melyek azonban a természetes ösztöneimmé, sőt a természetemmé lesznek – lettek – lassan; nem döntés volt tehát ez a „nem”, mintha mondjuk szabadon dönthetnék – dönthettem volna – „igen” és „nem” között, nem, felismerés volt ez a „nem”, a döntés, de nem az általam hozott vagy hozható, hanem a rólam való döntés, nem is döntés: ítéletem felismerése, és döntésnek legföljebb csak annyiban tekinthető döntés, hogy nem döntöttem a döntés ellen, ami, semmi kétség, hibás döntés lett volna, mert hiszen hogyan is dönthetne az ember a sorsa ellen, hogy ezt a nagyzoló kifejezést használjam, amin – mármint a sorson – többnyire azt értjük, amit a legkevésbé értünk, azaz önmagunkat, ezt az álnok, ezt az ismeretlen, ezt a folyton-folyvást ellenünk munkálkodó tényezőt, melyet így, idegenül és elidegenítetten, hatalma előtt undorral meghajolva mintegy, mégiscsak legegyszerűbb a sorsunknak neveznünk. És ha életemet nem csupán a megszületésem önkényes véletlenjét követő további önkényes véletlenek sorozatának kívánom látni, ami az életnek mégiscsak, hogy is mondjam, eléggé méltatlan szemlélete volna, hanem inkább a felismerések sorozatának, amiben a büszkeségem, legalább a büszkeségem kielégül, akkor az Obláth doktor jelenlétében, mondhatnám az Obláth doktor asszisztenciája mellett körvonalat öltött kérdés: az én létezésem a te léted lehetőségeként szemlélve, a sorozatos felismerések fényében és a lejáró idő árnyékában immár egyszer s mindenkorra a következőképpen módosult: a te nemlétezésed az én létezésem szükségszerű és gyökeres felszámolásaként szemlélve. Mert egyedül így van értelme mindannak, ami történt, amit tettem, és amit tettek velem, egyedül így van értelme értelmetlen életemnek, még annak is, hogy folytassam, amit elkezdtem, élni és írni, mindegy, melyiket, mindkettőt együtt, hiszen a golyóstoll az én ásóm, ha előre nézek, kizárólag hátrafelé, ha a papírra meredek, kizárólag a múltba látok: és átkelt egy zöldeskék szőnyegen, mintha tengeren jönne, ugyanis beszélni akart velem, mert megtudta, hogy én vagyok én, B., író és műfordító, akinek olvasta „egy írását”, melyről feltétlenül beszélnie kell velem, mondta, és beszéltünk is, míg az ágyba nem beszéltük magunkat – uramisten! –, és beszéltünk aztán is, közben is, szakadatlan. Igen, és emlékszem, azzal kezdte, hogy komolyan gondolom-e, amit az előbb lezajlott vita hevében mondtam, nem tudom, hogy mit mondtam, mondtam, mint ahogy nem is tudtam, annyi mindent mondtam, és észrevétlenül („angolosan”, ahogy mondják) éppen elmenni készültem, mert ingerelt és untatott ez az előbbi vita, melynek során a mondottakat, szokott és utált beszédkényszeremtől hajtva, elmondtam, beszédkényszeremtől, mely főként olyankor tör rám, amikor hallgatni szeretnék, és beszédkényszerem ilyenkor nem is egyéb, mint hangos hallgatás, artikulált hallgatás, ha szabad fokoznom e szerény paradoxont: emlékeztessen hát, kértem, és ő fojtott, rekedtes hangon kijelölt néhány támpontot, csaknem szigorúan, támadóan és egészében valami sötét, szorongó izgalommal – értelmi szférába transzponált vagy szublimált vagy egész egyszerűen értelmi szférával álcázott szexuális töltés, gondoltam hanyagul és azzal a tévedhetetlenséggel, ahogyan tévedni szoktunk, azzal az eltökélt vaksággal, ahogyan sosem ismerjük fel a pillanatban a folytatást, a véletlenben a következetességet, a találkozásban az összeütközést, amelyből legalább az egyiknek roncsként kell tovább vonszolódnia majd, szexuális töltés, gondoltam természetesen és gyalázatosan, ahogyan a magunk szexuális töltését transzponáljuk vagy szublimáljuk vagy álcázzuk egész egyszerűen. Igen, és kivált most már, mélységes, sötét éjszakámban, inkább látom csak, mintsem hallom ezt a társasági beszélgetést, látom magam körül a mélabús arcokat, de csak mint megannyi színházi maszkot, rajtuk a különféle szerepek, a síróé meg a nevetőé, a farkasé meg a bárányé, a majomé, a medvéé, a krokodilé, és ez a tenyészet csendesen morajlott, mint valami végső, nagy mocsárban, ahol a szereplők, akár valamilyen aesopusi rémmesében, még levonják az utolsó tanulságot, és valakinek az a melankolikus ötlete támadt, hogy mindenki mondja meg, hol volt, amire bágyadt koppanásokkal, mint átvonuló felhőből, mely már rég kiadta erejét, hullani kezdtek a nevek: Mauthausen, a Don-kanyar, Recsk, Szibéria, a Gyűjtő, Ravensbrück, a Fő utca, az Andrássy út hatvan, a kitelepítés falvai, az 56 utáni börtönök, Buchenwald, Kistarcsa, már-már féltem, rám kerül a sor, de szerencsére megelőztek: „Auschwitz”, mondta valaki, a győztes szerény, de magabiztos hangján, és nagyot bólintott a társaság: „Überolhatatlan”, amiként a házigazda, félig irigykedő, félig neheztelő, de végső soron mégiscsak elismerő mosollyal nyugtázta.