Szabó Lőrinc: Our fingers (Ujjaink in English)

Úgy bújtak össze ujjaink,
csókolva egymást kétszer öt
combjukkal, mint szeretkező,
fantasztikus kis állatok;

úgy fuldokoltak ujjaink
egymásban tehetetlenül,
mint elítélt, vak rabok a
halál ketrec-vasai közt;

irigyeinktől ujjaink
mégis oly percet loptak el,
hogy hosszú, boldog éjszakát
álmodtunk végig azalatt;

aztán a két kéz úgy pihent
egymásban mozdulatlanúl,
mint két öngyilkos szerető,
akit már együtt fed a föld.

Our fingers huddled as they lay,
kissing with thighs, the two by five,
as if they were some tiny weird
fantastic creatures making love;

our fingers choked, they grasped for air,
together, helpless, interlinked,
as captives do inside a cage,
between the bars, whom death awaits;

from envious our fingers stole
a moment that gave rise to dream
of an extended blissful night
during the fleeting course of it;

and then the two hands went to rest,
each held the other, not a stir,
as do lovers who choose to die
and lie together neath the earth.