Szabó Lőrinc: A holló meg a róka

Tél volt, havas és csikorgó.

Sajtdarabot csent a Holló.

Repült vele egy nagy ágra:

„Ebéd, végre-valahára!”

Ravasz Róka, noha messze

járt a fák közt, észrevette:

nyála csordult, gyomra kordult,

sóvár szeme majd kifordult.

De a Holló óvatos volt,

lenti dombról máris iszkolt,

s mire Ravasz odabillent,

ő még fentibb ágra libbent.

Róka koma rém dühös lett;

tudta, itt csak ész segíthet.

Egyebe nincs úgyse semmi,

elkezdett hát hízelegni.

És a Holló, gyanakodván,

Felfigyelt rá, bár mogorván,

de lassanként, mint varázslánc,

befonta a szó s a csábtánc:

hiúságát egyre jobban

kábította, mind mohóbban

tömte a sok édes méreg,

hódolat, bók és dicséret.

„Röptöd, ah, be könnyed, ingó,”

— szólt a hang — „be sima, ringó!”

„Jól hallom?!” — a Holló döbbent

ámulatban lejjebb röppent.

Róka mester erre szárnya

s farka díszét fuvolázta.

Nem volt többé képtelenség:

hitte a rút, hogy milyen szép!

s mikor az elszánt hízelgő

ráfogta, hogy tündér s delnő,

már tipegve és topogva

és libegve és lobogva

pipeskedett szédelegve —

de a sajtját nem eresztve.

Mohón leste a madárnép,

hogy Ravaszdi mit csinál még.

Mit? Jégcsapot pendített meg:

„Szebb a tiéd, égi zengzet!”

És a Holló megbűvölten

csőrét tárta… Persze rögtön

pottyant a sajt; s mint kereplő:

recsegett az énekesnő:

„Kár-kár!” — későn kapva észbe,

hogy oda a jó ebédje.

Ravasz koma eloldalgott:

„Edd a nótát, — én a sajtot!”

Vígan vitte csemegéjét,

bámulta a csacska népség.

Holló búsul: „Kár, kár, kár…”

aki hiú, pórul jár!