Fazekas Mihály: Deuxième dèveloppement (Lúdas Matyi-Második levonás in French)

A mi Matyink, könnyen lehet elgondolni, hogy anyja
Háza felé képpel sem fordult; búgva-morogva
Elment földetlen földig; s elvitte magával
A bosszúállás lelkének is ördögi mérgét.
Hogy dühe céljához juthasson, pénzkuporásra
Adta magát; jócskán keresett is, hol napi számmal,
Hol szolgálattal, s néhány nyelvekbe eléggé
Jártas lett, mert sok nagy városokat bebarangólt;
S annyira-mennyire sok mesterségnek kitanúlta
A csínnyát-bínnyát. Bízván hát mind az eszéhez,
Mind erszénnyéhez; hogy Döbrögi meg ne csalódna,
Úgymond, már egyszer vele számot kellene vetni.
Képe azóta nagyonn elváltoza néki; azomba
Döbrögi házánál elenyészett híre nevével.
Bátran elmegy hát a nyílt udvar kapujáig,
Amellynek küszöbén nem igen kedvére hasalt vólt.
Látja, hogy a füstös nagy ház hellyére azólta
Pompásabb palotát újabb ízléssel emeltek,
A fala fel van már építve, de a fedeléhez
Még faragatlan fák vagynak halmozva rakásra.
Meg lesz már, így szólt Matyi, meg lesz Döbrögi verve.
Elfordúl onnan, veszen egy félkézi szekercét,
Zsebbeli ölmérőt s plajbászt egy irhakötővel;
És egy vándorló olasz ács-formába jelen meg.
Eljutván a nagy kastélyhoz, mint ahoz értő,
A falnak szélét-hosszát mérkéli szemével;
Onnan vizsgáló képpel megyen a farakáshoz;
Olykor fel-felnéz, a fákat megmosolyogja,
S csóválgatja fejét. Meglátja az úr is az embert,
Arrafelé sétál; mit akar? megkérdezi. Semmit,
Úgymond, Méltóságos uram! csak ezen vala útam,
Meg sem is állhatnám, hogy az ilyent meg ne tekintsem,
Mert mesterségem; látom, hogy akárki csinálta,
A palotában a kőmíves munka királyi,
Bár csak már fedelét láthattam vólna; reménylem,
E díbdáb fákkal nem akarja az úr bekeverni.
Mondja az úr: Ezeket bizony én vágattam az erdőn,
Csak hozzá vetvén. - Jók, jók, úgymond Matyi, apróbb
Házaknak, de nem illy nagy kastélynak; Róma felé kell
Forgani, hogy pompás fedelet láthasson az ember.
Én, nagyságos uram! láttam, s dólgoztam is egy-két
Hercegi munkákat: de bizonnyal mondom, ezekből
Nem képes takaros mívet készítni. - Kirántja
Mérőjét, mérkéli. - Be kár, hogy öt ujjnyi hibázik;
Ám de hisz' e' nem az én dolgom, senkit se gyalázok,
Se magam ok nélkűl más munkájába nem ártom,
Menni akar; de az úr megtartóztatja. - Barátom!
Még nekem, úgymond, nincs egy áccsal is alkum, az úr hát
Járt az olasz földön? - tessék béjönni! - Ebédje
Volt-é már ma? Ha a munkám fog tetszeni, nem fog
Nállam az országban nemesebb gazdára találni,
Elmosolyodja magát Matyi és dícséri az úrnak
Építésbeli ízlését, sajnálja, ha itten
Tán alkalmatosabb fákat nem lelni ezeknél.
Óh! mond Döbrögi, nincs a földönn oly jeles erdő,
Mely az övénél jobb s gyönyörűbb fát tudna nevelni.
Látni szeretné azt Matyi - Döbrögi pontba parancsol
Egy hintóba fogatni. - Szakács tálaljon azonba!
Míg bémennének, Matyi mondja, hogy arra faló fák
Hogyha találtatnak, jó vólna talám kijegyezni,
Sőt tám egyúttal vágatni is. - Egybe az ispánt
Szóllítsák! - Kétszáz fejszést rendeljen az erdő
Sarkához. - Készen az ebéd; jól laknak; a hintó
Ott terem. - Egy pillantat alatt kinn vagynak az erdőn.
A fejszések is ott vagynak már. - Járja az úrral
A roppant tölgyest Matyi, és vágatja, ha szép fát
Sejt meg. - Már minden munkást elrendele széjjel;
Kedve szerént: nem tud még egy szál fára56 találni.
Beljebb mennek hát, - vizsgálódnak. Matyi egyszer
Mondja, hogy ő már lelt. Egy sűrű völgybe lecsalja. -
Illyen lenne derék, hahogy ölnyi kerűlete vólna.
Döbrögi mellé áll s által próbálja ölelni.
Akkor megkapván Matyi túlnan két keze szárát,
Egy gúzzsal, mellyet csak azért font, hogy öszveszorítja.
Nem vagyok én, uram, ács, hanem a Lúdas Matyi - úgymond,
Kit kend megcsapatott, és elrablotta libáit,
S háromszor fogadá, hogy visszapüfölgeti kenden.
E' most hát első. - Vág egy jó tölgyfa husángot,
S azzal tarkótól talpig meghányja keményen.
Döbrögi hasztalanúl hánykódott, mert famohával
A száját jól bétömködte; azomba az erdő
Rengett a sűrű kopogástól, s a rohanó fák
Vad morgásaitól. - Mátyás az urat megagyalván
És a lúd árát a zsebjeiből kikeresvén,
Törli szemét, száját, és a sűrűbe elillant.

Már jobbára ledöntve hevert a címeres erdő
Legszebb része; menő félen már a nap: az ember
Bárha dologtalan is, de az ácsorgást is elúnja:
Mégsem jő sem az úr, sem az ács. Végtére az ispán
Nem veszi a dolgot tréfának, hoppogat; erre
Hoppot mond itt, ott, meg amott a rengeteg erdő.
Hallgatnak; de csak a baglyok huholási szakasztják
Félbe az alkonyodást követő vadon estveli csendet. -
Már most mindnyájan kurjantnak; a hangok özönje
Zengeti a zordont; beljebb, beljebb morog, amíg
Mélyen elnémul. - Figyelem van utánna, sehonnan
Egy kukk hang se felel. Most, most szeppen meg az ispán,
Széjjel rendeli a látványságot, hogy az erdőt
Hajtsák meg, mert már bajnak kell lenni akárhogy. -
Amint egynéhány hajtók a völgyet elérik,
Hallanak egy ollyan horkanást, mint mikor a kant
Megdöfik, és szívét ért sebje miatt az utólsót
Elhergette. Mi az? Megdobban az ijjedezésre
Rákapatott jobbágy; hátrál; ordítja az ispánt;
Ott terem az, s félénk népét biztatva lemégyen
Ólálkodva az aljra velek; - mit látnak? az Isten
Mentse az illyentől még a jó krími tatárt is!
Fához kötve urok, famohával szája betömve,
És a drága ruhák szét vannak rajtva feselve.
Elvágják a gúzst, és szájából kifeszítik
A mohot; a rémült ispán instálja alássan,
Hogy mi pogány gyilkos kínozta meg illyen erőssen
A nagyságos urat? Felelt hellyébe aludt vér
Ömlött Döbrögiből; sok csuklás közbe sokára
Úgy nyöghette ki, hogy Lúdas Matyi meggyilkolta. -
Egyik jobbágy a másiknak kurta gubáját
Megrántá: más a mellette valóra könyökkel
Titokban bökdöse, míg urok óbégatva könyörgött:
Ó fiaim! vigyetek szaporán, mert meghalok - úgymond.
Megfogadák ezek a jó emberek, és az ölökben
Vitték a kocsihoz, mások famohát szedegettek,
És derekának lágy fekvést puhogattak, az egyik
Szűrét tette alá, másik betakarta gubával. -
Hogy haza commogtak vele a lovak, egy banya két pint
Szappanos égett bort kent széjjel rajta; az udvar
Egy kis mákszemnyit sem aludt, minden köhenésre
Öt-hat férjfi cseléd és szintugyanannyi fejérnép
Ütköze egymáshoz; nagy vólt egyszóval a hűhó!

Du logis maternel, la chose, aisée à com- ,
Prendre, éloigna l'ombre de notre aventurier,
Sur des terres sans fin*; grondant, face assombrie,
Un poison satanique de vengeance au coeur,
Il dut gagner de quoi assouvir sa furie,
Fait vacataire ou bien saisonnier travailleur ;
Sa rapide maîtrise des langues va de pair
Avec maints tours de villes qu'il fit tout ce temps,
Avec des professions, autant de savoir-faire
Acquis vite par lui se fiant tout autant
À son art qu'à sa bourse. « Ça, pour satisfaire
Döbrögi ! Son compte est -dit-il- bien dépouillé ! »

Entre-temps, le voilà, l'air autre que naguère,
Et par les Döbrögi jusqu'au nom oublié,
Sur le seuil de la porte de leur cour béante
Où ceci s'était fait ventre à terre, tudieu !

Plus de mas enfumé mais, façon plus récente,
Est visible à sa place un palais fastueux ;
Les murs déjà sont faits, le toit encore manque,
Avant, faut dégauchir ces rondins mis en tas.
« À Döbrögi -dit-il- vlan ! et, d'un, je lui flanque ! »
Il part se déguiser, revient dans cet état
Avec la hache en main ; un crayon, comme outil,
Quelque mètre à ruban, dans le tablier qu'il vêt :
Charpentier italien, voilà qu'il se fatigue,
Parvenu au palais, comme s'il en savait
Long, à toiser tantôt le mur, de fond en comble,
Tantôt le tas de bois, feignant d'examiner
De temps en temps en l'air ; enfin, d'aise le comble
La vue des rondins, du bonnet opinait...
Döbrögi regardait aussi notre bonhomme,
S'en approche et s'enquit : « Que veut-il ? » « Rien, monsieur,
Répondit Mathias, je croisais l'oeuvre en somme,
Allais-je me tenir moi d'y jeter les yeux ?
En plus, c'est mon métier. Celui qui fait le faîte,
Sauf la maçonnerie, il débute, on le voit ;
J'aurais dû voir le toit... Comment ? monsieur souhaite,
Non le faire, j'espère, avec ce mauvais bois ? »
Réponse du seigneur : « à l'aveuglette, certes,
Je les ai fait abattre. » Mathias : « c'est vrai,
Une maison pourrait en être recouverte,
Mais pareil château, non ! À Rome, où j'ai oeuvré,
Rien que là l'on peut voir d'admirables toitures ;
Si j'en ai vu, Monsieur ! Combien de princes m'ont
À leur service pris ! Ces bois, je vous assure,
Nul ouvrage soigné ne vous procureront ! »
Puis avec son outil il prit quelques mesures.
« La largeur, c'est dommage : cinq pouces trop peu !
Mais chacun ses oignons ! Exercer la censure
Sur le travail d'autrui sans raison je ne peux. »
Il partait quand le mot « ami » à son adresse,
L'arrêta, Mathias. Döbrögi sous contrat
N'avait nul charpentier : « Si cela l'intéresse,
Le sieur donc qui en terre italienne oeuvra ?
Entrez, le voulez-vous ? déjà l'on passe à table,
Si mon chef-d'oeuvre plaît, je vous prendrai... Lequel
Des maîtres du pays est aussi charitable ? »

Là, Mathias sourit, puis, rapport au castel,
Il flatta son bon goût. Quoi ! ici, ça l'atterre
Qu'aucun bois qui convienne ne se trouverait !
Oh ! -disait Döbrögi- les meilleurs de la terre,
Et de loin les plus beaux, poussent dans mes forêts.
Mathias voudrait voir... L'autre alors veut de suite
Son carrosse attelé et chef être servi !
Si -disait Mathias- (découverte fortuite)
Ce bois ad hoc s'y trouve, non point ne suffit
De le marquer, encore faut-il qu'on le coupe.
On presse l'intendant pour que des bûcherons,
Deux cents, avec des haches près du bois s'attroupent.
Prêt, le repas est pris, puis eux deux, pleins et prompts,
Filent à la chênaie qu'en carrosse ils gagnent.
Les abatteurs y sont. L'arbre est jugé ad hoc
Par Mathias ? « -- coupez ! » Le seigneur l'accompagne ;
Mis sous ses ordres, tous coupaient à blanc estoc.
Ceux qu'il a beau marquer toujours lui déplaisent :
Rien ! Ils vont donc plus outre en examinant mieux.
Du coup, Mathias crut, dans la forêt épaisse
Attirant Döbrögi, en avoir un aux yeux,
Dont la circonférence égale une sagène* !
Sur ce, Döbrögi qui, les bras autour, tâchait
D'en prendre la mesure, aux mains sent une gêne :
C'était un lien d'osier tressé pour l'attacher
Que serrait Mathias. « Que monsieur se détrompe
Je suis -dit ce dernier- Mathias des oisons,
Non, charpentier, berger, avant que je succombe
Ou presque aux coups des vôtres et puis en raison
Du racket de mes oies -chose de vous sue-,
Je fis voeu de tripler son dû à Döbrögi !
Premier dû aujourd'hui ! De durs coups de massue
À un chêne coupée le mirent groggy.
Du talon à la nuque, son corps se trémousse
En vain, car dans sa bouche avait été fourré,
Et qui le bâillonnait, un gros paquet de mousse !
Lors, sous les fréquents chocs dont tremblait la forêt,
Dans un assourdissant bruit d'arbres qui se couchent,
Mathias pour finir fila dans un buisson,
Non sans avoir séché et ses yeux et sa bouche,
Et de sa poche pris le prix de ses oisons.

Les abatteurs soufflaient. Mission terminée :
De la domaniale forêt les beaux bois
Jonchaient le sol. Soleil couchant. Ils piétinaient...
Dur, même après travail, de faire les cents pas !
Toujours pas de retour l'homme et sa seigneurie !
L'intendant à la fin fit plusieurs : « holà ho ! »
L'affaire, maintenant fallait plus qu'on en rie !
Mais la seule réponse, ça, -quel fiasco!-
Ce fut le simple écho de la forêt immense,
puis, dans le soir suivant le crépuscule, un bruit
Sauvage de hiboux qui brisait le silence.
Lors, ils s'égosillaient à l'unisson. Des cris
Unanimes tremblaient ces parages austères,
Flots grondants peu à peu que l'abîme éteignait :
Se taire et écouter... Nul ne répond : mystère ?
Alors là, l'intendant sentit que ça craignait.
Ordre est donné à tous, du fait -chose évidente-
Qu'un problème surgit, de battre la forêt.
Atteignant la vallée, voici ce qu'entendent
Des chasseurs : on eût dit un râle de goret,
Un grognement, celui qu'il pousse quand la pointe,
Pour la dernière fois, le coeur, va lui percer.
« Qu'est-ce ? » -s'effraie un serf conseillé par la crainte
En train de reculer- ... Par l'intendant tancés
Puis enhardis, ces lâches -belle réussite !-
Y sont bien descendus... Quel spectacle ! Yahvé,
Tiens-en même un Tartare de Crimée* quitte !

Leur seigneur à un tronc lié ! Et qui avait
En bouche de la mousse ! En lambeaux, ses étoffes !
Ses liens sont tranchés, son bâillon vite ôté...
Humblement l'intendant, que cela catastrophe,
Priait : « quel criminel osa violenter
À ce point Monseigneur ? » Vint en réponse feinte
Ce filet de sang qui, caillé, en dégouttait,
Suivi longtemps après, au milieu d'une plainte,
Du nom de Mathias des oisons hoqueté.
Un serf, la courte laine d'un autre alors touche ;
Un autre en secret met son coude assez souvent
Dans les flancs d'un voisin. Lors, Döbrögi dit, bouche,
Défaite : « je me meurs, prenez-moi, mes enfants ! »
Lors, vite au carrosse eux si braves vont l'étendre
Sur un amas de mousse, chacun désira,
Lui faisant pour les reins la couche la plus tendre,
Y laisser son manteau ou de laine ou de drap.
Retour lent au palais. Là, le frotte une vieille
D'un cocktail de savon et deux pintes de vin ;
Puis, pour sa moindre toux, c'est une nuit de veille
Pour cinq serfs et cinq femmes se cognant sans fin,
Qui avec ci, qui ça ; bref, une pétaudière !