Cserenkó Gábor: Bájos

Bájos mosolyú és kedves. A közelében százból száz is ezt érzi.
De ácsi, mert esetünkben csakis munkakapcsolatról lehet szó. Ugyanis állandóan arról fecseg (régóta ismert nőkollegájának, nem nekem), hogy képzeld, képzeld a Bence, a Bence. Hogy ők a borsó meg a héja. Olyan típus, aki fájront után mindig sietve elrohan. Partiba vágja magát, aztán go. És a hétvégéken is, ide- meg oda. Egyszer telek, máskor Balaton. Grillezés a homokon. Sűrű az időbeosztása, mint a szempillája.
Bájos mosolyú és kedves. Nyílt a tekintete. Érdeklődő. Kíváncsi arra, hogy ki vagy, mert új vagy. Hát, te honnan pottyantál, kérdi. De mondom, szigorúan csak munkakapcsolat. Igazából, nem is érdeklődő annyira. Ezt csak az előbb találtam ki. Csak picit. Távolságottartón érdeklődő. Betartón.
Bájos mosolyú és kedves, de csúnya a lábfeje. Göcsörtös és aránytalan. Ujjai begörbülnek a szandáltalpon. Mint valami makinak. Ezt most nem azért írom le, mert megtudtam, hogy van neki a krapek, aki nem én vagyok. Hanem azért, mert lakkozza a lábkörmeit.
K i e m e l i.
Feltűnővé teszi.
Színessé, rikítóvá, harsánnyá.
Szépen festi, de nem a szépet. A keze oké. Nézése oké. Mindene oké. A stílusa, a beszéde, a ruhája. Öltözete, viselkedése, szeme színe, kedvenc olvasmányai rendben. Rokonszenves, kecses, törékeny. Olyan egész ez a lány. Jó lehet annak a krapeknak, mormogom. Lennék én is a krapek.
Mit nekem akkor egy lábfej? (ill. kettő)
De hát pont ez az! Mert kihangsúlyozza a lábfeje létezését.
Látta a tévében, az utcán, az újságokban. Hogy kell. Hogy így kell. Hogy lakkozni kell. Hisz mindenki lakkozik. A barátnő, a fodrászcsaj, az eladólány.
Mindenki fest, mindenki hangsúlyoz. A szoliban, a buliban, az öltözőben, az uszodában, a plázában, a bugyiboltban, a neten, a jutubon.
Akkor már ő is kihangsúlyozza saját lábfeje létezését! Ami ormótlan. Ami nem baj, de ormótlan. Bumfordi, nagy, idomtalan.
És színes pöttyökkel szánkba rágja, hogy van neki.