Az új szobrászhoz! (Hungarian)
Hidd el: egy kovácsra már régen gondolok! Ki magános s egy országútnál tartja műhelyét És patkolván a sziklás hegyvidék sok zömök állatát: Ha jő valaki, alázatos ő, de elméjében rátarti és ravasz S ha fáradt, lepihen és sárga almabort iszik… Barátja alig van, csupán egy hórihorgas pék… Két korcsmáros arra megyen, rájok sem hederít… S ha borús az ég és villog a víz, pisztrángot fog a hegyi patakban… Rablókkal szigorú… S hová a hollók leűlnek, Kószál hajadonfővel az alkonyi mezőkön: E kovácsnál, gondoltam, veretek egy hárfát, – Mert megvolt bennem a vágy, hogy muzsikát tanúljak, De ennek vége már… – s ezért, ki szobrászi kalapácsért, régi kovács, A pőrölyöd sutba vetetted: a kedvemért felejtsd el ez egyszer busongó világodat s készíts Tréfás csoportokat inkább, – tar kedvemhez ami illőbb… Teszem azt: kék kányák fecsegő népét fűzfa koronáján! Mert szép a kidolgozott kőnek nagy tömege – s terved: Két tüzes ifjú, pallossal levegőben vívó, – szép terv! De ki lesütött szemmel jár, apró vizeket lel az erdőn: S ha megitatja vele lelkét, így alkothat kedves remeket! Lásd most egy méla dallam fuvolára jobban meghat, Erősebb zenéknek hangos dallamánál… Tedd meg tehát a kedvemért: a lánykám mostanában oly borús… Álmodd meg őt e kedves arcot, tengerszín szemét S éjszín haját, amint gyürűzve kibomlik, akár a forró füst karikái… S képzeld el könnyű kezét s készítsd el aranyból. Uploaded by | Cikos Ibolja |
Source of the quotation | http://dia.pool.pim.hu |
|
|