Tóth Árpád: A vén ligetben

A vén ligetben jártunk mi ketten.

Aludt a tölgy, a hárs, a nyár.

Hozzám simult félőn, ijedten,

S éreztem: nem a régi már.

Sebten suhantunk, halk volt a hangunk,

S csendes volt a szivünk nagyon,

S jaj, mégis csókba forrt az ajkunk

Azon a sápadt alkonyon.

Kezéből a füre, könnyesen, gyürve,

Lehullott egy csöpp csipke-rom,

Fehéren és halkan repült le,

Akár egy elhervadt szirom.

S szeme rám nézett kérdőn, búsan:

(Nincs busabb szem, mint aki kérd)

Ily szomoruan, ily koldusan

Mért hivtuk egymást ide, mért?

S mondta, hogy késő már az éj… s ő

Megy… mennie kell… s elfutott.

Hallottam haló zaját a lépcsőn

S nem tudom, meddig álltam ott.

Azután jártam le s fel a parkban,

Mint aki valakire vár,

Gázolt a sarkam síró avarban,

S aludt a tölgy, a hárs, a nyár…