Váci Mihály: Mondd, Kedvesem, milyen a tenger?

Mondd, Kedvesem, milyen
milyen a tenger?
E parttalan zokogás, mely térdet,
ölet sosem lel.
Milyen a part, hol most lábnyomod
kagylóhéj-sora mélyed,
ha elindulsz a végtelenbe, mely lassan
megtelik már Tevéled.
Mondd, Kedvesem, milyen a tenger,
és milyen ott a szél
hízelgése, milyen ott a magány:
szomorú ott az éj,
ha egyedül fuldokolsz a szíveddel,
és milyen ott a sírás?
Vágyik-e, ó, hova vágyik onnan az ember,
s ha jön, honnan jön érte hívás?
A szomorúság szalmavirága milyen, s a bánat
lőttszárnyú madarának
milyen idomító nevet s milyen hessentő
kereplőket találtak?
Hogy mondják ott, ha fáj, - hogy panaszolják
a karba-ölbe bújva: - félek!
Milyen igazolvánnyal bújkál ott a magány, ahol
oly szorosak az ölelések?
Mondd, Kedvesem, ahol a tengernek, a fénynek,
a hitnek nincs határa,
a végtelen partjain gondolnak-e a bennük fogant,
félve kihordott halálra?
Nem atomrobajok dühére, csak az észrevétlen
kis fulladásra, mely magányos,
botló szívünket felveszi ölébe egy éjjel, a közösség
hiába ölel szerelmesen magához.
Ne hozz nekem képet a kombinátok
csodálatos lélegzetéről,
ne hozz statisztikát! s ne részegedj a kibernetikus
szörnyek vibráló ihletétől!
A tenger partjaira menj: - a fény, idő,
az emberi lélek
ostromló háborgásaiban fuldokolva a jövő
eszméletére ébredj:
milyen lesz gyönyörű léptű utódunk, ha majd
falánk éheit legyőzi rendre,
milyen csillagokra néz, milyen halált fél,
mi bontja küzdelemre
kitárult szárnyait, - ha nem köti gyáva kín,
sok állati szükséglet,
- milyen szél emeli, s merre emelkedik
a súlytalanság állapotában a lélek?!