Vas István: Ultima realitas

Tudom, tudom, te is egy kissé szégyeled,
Hogy nem úgy írok, mint az igazi énekesek,
Sőt néha magam is eléggé szégyelem magam,
Hogy így beszélek, ilyen hétköznapian,
Hogy mindig ezeket emlegetem, a köznapi dolgokat,
És nem az apokalipszist, a mennyet, a poklokat.
Igen, nem tagadom, ha olvasom, mindig irigylem,
Mi minden zsúfolódik össze a verseikben.
Ott gomolyog nyelvi varázzsal, barbárul összedobálva
A régiek alvilága, az újak galaktikája,
A mítoszok összessége, plusz a robbanó atomok -
Bevallom, ezekre én alig gondolok.
S ha néha eszembe tódul, félredobom sietve:
Tudom, hogy úgyis jut majd elég időm ezekre.
Tudom, ez zár magába időtlen időkön át,
A Hades, a holtak szigete, az unalmas szörnyvilág.
Mert énnekem hiába festik leleménnyel ujonnan:
Ez az a régi grand-guignol, amit mindig előre untam.
Ez az a hátborzongató, hatalmas ócskaság,
A létalatti létek, vagy a transzcendenciák.
Ezek azok, amiktől a lelkem émelyeg, ásít:
Új gőzön felmelegített, maradék mitológiáik.
Hiszen értem ezt, éltem ezt én is, mikor az árnyadatok
Hirtelen egyezése szívemre, agyamra csapott,
A vijjogó bizonyosság, hogy valahogy, valahol
Fut hétszer körbe a fekete víz, és tátog a puszta Séol.
Volt, mikor feltört bennem is az alvilági láva,
Esővert, éji kertben voltam Thanatos fuvolása.
S hogy beleillett az ősvilág gomolygó tájaiba
Az imbolygó világkép, a modern fizika,
Hogy az anyag, a kételyek főlé meredő, szilárd tömeg
Vadul keringő, villamos töltésektől rezeg,
A sugárzás határozatlansági viszonya,
Hogy ami szilárdnak látszik, merő koincidencia,
S ha a tényeket, a bizonyosat vélnéd érinteni,
Ezek is csak képletek, világvonalak metszései.
S az okot és az okozatot, a merész kutatást magába nyelte
Az ősidőktől létező éjfél, a démonok kertje.
De énnekem egyremegy, őstojás vagy robbanó atom,
Hogy régi vagy új mitológiák között unatkozom,
Mert fütyülök én mindenre, ami változhatatlan, örök,
S amibe majd eónokig oldódva elmerülök,
A léttelen létre, az ősi-sötét bálványra fütyülök –
Nekem az a csoda, ami ide fel, az elmúló fényre lökött.
Csak az a csoda, ami elmúlik, ami egy percig marad itt,
Ami nem volt, nem lesz, és amíg van, folyton változik,
Az életbentartó, harminchét alatti, hétköznapi láz,
A sokféleség, az egyediség, az ultima realitas,
Ami feltűnik, eltűnik, és ha volt, nem lesz többé soha,
S eónok mulva se teremti meg mégegyszer a Világok Ura.