Faludy György: Bécs, 1930

Diák voltam itt három évig.
Ma sem tudom, miért szerettem
e várost. Hófedte utcáin
versenyt futottam a szelekkel,
éheztem hosszan és titokban,
az élet értelmét kutattam,
lengő cégtáblákkal, padokkal
barátkoztam s szökőkutakkal,
majd a színésznő, kinek taknyos
voltam, s kire a sarkon három,
négy, öt órát vártam, míg megjött,
de ezt nem bántam s most se bánom,
Thomas Mannért és Karl Krausért
rajongtam, festményeket néztem
a múzeumokban vasárnap
reggel, s nem voltam boldog mégsem,
bár a reményt nem adtam fel, hogy
hamar meghalok tüdővészben.
S mindezt azért, mert sok rossz verset
írtam s azt hittem: egyre jobbak,
letisztáztam szép gyöngybetűkkel,
s hazaküldtem a hírlapoknak,
s hogy lapozgattam a friss példányt
a kioszk előtt, sívó szélben,
esőben! Mindhiába; mégcsak
a szerkesztő sem üzent nékem,
csak egyszer. Így szólt: hagyja abba!
Ettől végleg elkeseredtem.
Híres költő akartam lenni,
és beláttam, hogy lehetetlen.