Csanádi Imre: Erdei vadak, égi madarak

Múlottam immár harmincöt éves,
harminchat maholnap.
Lentről a völgyből megsokasodtan
emlékek csaholnak.

Annyi dolog vár; fogytán türelmem,
hogy őket hallgassam.
Bólintok épp csak: féluton járok,
delelő magasban.

Féluton járok? delelő magasban?
kupacra ha tellett
amaz oromból, hajdanta mellyel
a Becsvágy hízelgett.

Nem pénz, nem rendjel, nem is hír vont engem,
s ha hír, nem akármi,
de hogy érclábon tudjak a zajló
időben megállni.

Ledönt? megállok? mi gondom többé!
hanem szégyent, szennyet
– bírjam erővel – rozsdáját akár
izzó vas, levedlek.

Nézhessen tisztán, meg ne piruljon
miattam utódom,
s melyből vétettem, nevemre a köznép
el ne komorodjon.

Erdei vadak, égi madarak –
eleim reátok
hagytak minden mást, tisztesség-adást,
siratást, sír-árkot.

Erdei vadak, égi madarak –
acélból, betonból
csillagokig csap, kizúg hatalmas
fényben az atomkor.

Erdei vadak, égi madarak –
eszmék, izotópok
örvénylésében meghalljam mégis
mint búgtok, sikongtok.

Erdei vadak, égi madarak –
érjetek oly készen:
szólít halálom: nyugodtnak találjon,
eldőlni ne késsem.