Radnóti Miklós: Szerelmi ciklus 1927-28-ból

1
 
Láttad?
 
Ma éjjel szomorúfűz akadt
az útunkba és oly szomorún
könnyezett ki a fekete és
lázas udvarból, hogy félősen,
sejtőn megremegett a testünk
 
Láttad?
 
Amikor reggel arra mentünk,
a nap az ablakra költözött
és ragyogni akart, de a fűz,
fejével elébe borult és
elfojtotta a ragyogását.
 
Láttad?
 
Ez a gyászos, furcsalombú fa
minket sirat, két csókot, amely
összeakadt és most szakadni
készül a könnyesen ragyogó
mindentlátó, szent ablak alatt.
 
Reichenberg, 1928. február 25

2 

Néha a fiadnak érzem magam, 
ki lopva nézi vetkőző anyját 
és csodalátó szeme kicsillan 
kamaszévei unt undorából 
és beléd szeret. 
És beléd szeret 
a testedet látva. 

Néha a fiadnak érzem magam 
amikor csókolsz a homlokomon 
és mikor én bűnös borzalommal 
az ajkaidon csókollak vissza 
mert úgy szeretlek. 
Mert úgy szeretlek 
és az enyém vagy. 

Néha a fiadnak érzem magam, 
feslett és szerelmes rossz fiadnak,
mert hideg és bűnös éjszakákon 
a melleden nyugszik el a fejem 
csókjaink után. 
Csókjaink után 
én jó kedvesem 

Reichenberg, 1928. május 22 

3 

Homlokom a gyenge széltől ráncolt 
tenger oly közelnek tetsző végtelenje
és szőke édesvizeknek 
hullámos áradata a hajam, 
mely a halánték körül zuhataggal 
omlik homlokom fodros tengerébe 
és látomásos, felhős egeknek 
zöld tükre két nagy tágratárt szemem, 
két összetapadt ajkam pedig 
korsója ízes, titkos szavaknak 
és fogaim fehér szűrőjén át 
szitálva hullik le rátok 
a keserű és az édes, 
a mézszavú áldás és az átok. 

És Te néha a tenger végtelenjét 
simítod végig a tenyereddel, 
belebámulva a látomásos 
felhős egekbe és hullámos 
szőke vizekben fürdeted meg 
az ujjaidat és ilyenkor 
mind e gazdagság csak a Tiéd 
és csak Terád hullik ilyenkor 
minden ízes áldás és átok. 

Reichenberg, 1928. január 18 

4 

Sok szerelmes éjszakán égették
tested dombjai az arcom bőrét 
és sok éjszakán égette gyulladt 
arcom a tested érzékeny bőrét... 
akkor csak ez az izzás volt, ez a 
sötét nagy izzás és hogy messze vagy, 
most fojtott illatát is érzem a 
szerelmünknek... 
jázmin illatuk volt az éjeknek, 
a tested is jázmint lehelt, mint a 
fehérvirágú bokrok, tavaszi 
fülledt éjszakán... 
de elmúlt, elmúltak a lihegő 
csókok, melyek párája most tudom, 
hogy jázmint lehelt és hogyha később 
tavasszal érinteni akarom 
a tested, vagy csókolni akarom 
a szájad, csak egy fehér virágra 
kell hajtanom emlékező fejem 
és egy bokor illatát kell mélyre 
szívnom és ujra itt vagy és ujra 
megölelem fehér, dombos tested, 
amelyen annyiszor pihent elfáradt, 
szegény, ejtett fejem... 

Budapest, 1927. december 24 

5 

Ilyenkor, így összeveszés után 
oly új vagy nekem és még annyira 
ujra szép 
és meglátok rajtad mindent ujra, 
a testedet, a tested zenéjét, 
és lépteid dalát, ahogy felém 
jössz a kis ucca sarkán... 
és szájad ujra oly piros és 
a fogaid is ujra csillogók, 
s a szemeid is ujra bámulom, 
a szemeid, amelyeket láttam 
farsangi reggel felém kacagni 
és késő őszi estén, pilláin 
remegő könnyel 
és láttam a kéjtől félig lehunyva 
kifényesedni... 
és most ujra látom, hogy hív a szemed 
és felém zenél várón a tested, 
felém, akit nem várnak és nem vártak 
soha, sehol és én sem várok, mert 
egyszer hívtak és én nem mentem és 
azóta megfogott egy átok... 

Reichenberg, 1928. január 12 

6 

Hóval borított fehér dombokon keresztül
kísértelek sok sok éjen át és egybefont 
karunkon áradt széjjel testünkben a meleg... 
a hó világított és amikor megálltunk 
csókolózni, fekete folt maradt talpunk 
alatt... 
Ilyenkor szétszakítottuk úgy összetapadt 
ajkainkat, egymásra néztünk és a szűz hó 
csillant meg halálos ijedtség könnyével 
befutott, szerelmesen fénylő szemeinkben... 
Könnyű léptekkel suhantunk tovább, nehogy új 
csókkal túrjuk fel a havat és kivirítson 
a fekete föld, minden szerelmeknek réme... 
Aznap éjjel a felhők hangtalanul suhantak, 
aznap a fehér dombokon nem csókolództak. 

Reichenberg, 1927. november 15 

7 

A Mosolynak barnafényű kenyerét harapdáltad 
a fogaiddal és szerteszaladó morzsáiból 
gyúrtál csillogó, szépszínű fürge Kacajgolyókat 
két nagy ajkad megfeszült villogó fogaidon, de 
   jaj 
görbüléséből már kivirágzott a Sírás bodros- 
virágú fája és mintha egy kis repedésből vér 
szaladt volna végig a Kacagás kenyerének hó- 
fehér testén és már fogaid közül is bodrosan 
szaladt ki a Sírás, felkúszva és pergő, remegő 
könnybimbóival körülvirágozva szemeidet, 
   amelyek ablakán 
      láttam 
érett a Bánat dagadó kovásza. 

Reichenberg, 1928. június 16 

8 

Ölelkezésünk közben 
   jaj 
elszakadt a gyöngysorod 
   és 
mint könnycseppek peregtek 
sírva a forró párnák 
ráncain a csillogó 
      gyöngyök. 

      Lásd, 
úgy peregtek a gyöngyök 
ahogyan néha könnyek 
között lihegő testünk 
bőrén pereg a harmat 
elfáradt dalát zengve 
            egy 
         ölelésre 
      emlékezésnek.

Látod, 
nem vigyáztál és a 
szerelem gyöngye 
szakadt le rólad 
a csókok után. 

Reichenberg-Budapest, 1928. július 3

9 

Nyujtóztál tegnap a kályha előtt 
s melled dombjai feszítették 
a ruhát, ahogyan hátradőlve, 
félig lehúnyt szemmel melengetted 
szép kezeidet a kályha falán... 
a tűz fénye megvilágította 
a lábaidat és ropogott a 
hátad mint macskáé, amikor 
elnyújtja testét a tűz előtt és 
bársonyos négy lábának elrejtett
karmai csikorogva vájnak a 
fényes padlóba... 
a te cipőid is csikorogtak 
mert te is macska vagy és szeretem 
megcsókolni a melleid fölött 
feszülő ruhát, melyen átárad 
felémnyújtózó testednek kába, 
izomfeszítő, langyos melege. 

Budapest, 1927. december 28 

10 

Vetkőztél tegnap az ablak előtt 
a beszürődő lila fényben 
kacagtak az árnyad vonalai 
és a megfagyott, könnyes holdsarló 
babonás arany kalapként, remegőn 
koszorúzta meg a hajadat... 

Hallod, a fal mögül a szomszédban 
valahol gramofon zenél egy régi 
volgaparti, bús melódiát és 
az óra nyögi kinn az éjfelet... 

Hagyd ott az ablakot, az aranyos 
holdas kalapot és dobd a ruhát 
a hallgató, fekete székre 
és a meztelenséged add nekem.

Reichenberg, 1928. február 7 

11 

Nem szeretlek már, 
megindult a föld és csillag hull az égről, 
de nem azért mert csilaghullás hava van, 
hanem mert lehullott homlokodról is egy 
annyi magányos éjjelen szőtt glória: 
a szerelmem, 
ne csodálkozz, látod nem szeretlek többé 
és az ég is könnyezik, 
ugy-e megijedtél most is, hogy ráhullott 
ijedt szőkeséged közt egy esőcsepp 
az arcodra, pedig csak az eső esik 
és hidd el hogy vége; 
és ezt a szerelmet siratja az ég is. 
Ne félj, 
csak egy levél hullott a lábam elé, mint 
ahogy most már a szerelmed is lehull... 
Nézd már, beborult és hogy esik az eső. 

Reichenberg, 1927. november 7 

12 

Az illatod bolondja voltam, 
úgy hajtottam hozzád a fejem, 
mint télen illatos, idegen 
párás virágokhoz, amelyek 
japán vázában remegnek egy 
alkonyuló szobának asztalán 
és az illatuk a nyárról mesél.

Oly vigyázva, halkan csókoltam 
meg az ajkad, hogy szirmod ne hulljon 
és sokáig megmaradj nekem, 
de hiába, az illatod elszállt 
és én egy régi parfőmnek fájó 
emlékét hegedülöm el most 
emlékezőn a papiroson. 

Reichenberg, 1928. február 21 

13 

Fehér gyöngysort vettem a nyakadra 
és amikor megcsókoltál érte 
nekem szemem elé futott a pult 
mögött gyöngyöket mutogató 
alázatos kereskedő, amint 
árúit dicsérve kínálgatta 
a szépencsillogó gyöngysorokat. 
Én ezt a kis fehérszemüt válasz- 
tottam, pedig volt drágább is, szebb is, 
olyan, amilyent te érdemelnél. 
És amikor megcsókoltál érte, 
eszembejutott, hogy vajjon jobban 
öleltél volna, hogyha csillogóbb, 
szebb, nagyobbszemű gyöngyöt csavarok 
szépséges díszül a nyakad köré... 
Te! 
Nem méred te ki gyöngyök árával 
az ajkadnak és ölednek tüzét...? 

Reichenberg, 1928. május 9 

14 

Szakítottunk. 
Te véresre csókoltad a számat 
és lihegve kértél, hogy maradjak. 
Nem maradok. 
Menj be szépen, én meg elindulok 
a mérföldkövek között a sárban. 
Mit nézel? 
A hófehér éjek után ugy-e 
könnyező, foltos olvadás szakadt. 
Hallod? 
A vézna fákban a nyarat 
siratják most korhadt, téli szentek. 
Ne sírj. 
A könnytől csunya lesz a szemed
és nem bírom folytatni, ha könnyezel. 
Hallod-e? 
Szél szánkázik zúgva a dombokon 
és itt te előtted fodros a sár. 
Megértettél? 
Sár. Sár és Gyűlölet van az alján 
minden csillogó, nagy szerelemnek. 
Most menj. 
Érzem, hogy imádlak és gyűlöllek
és ezért most itthagylak az úton. 
Kedvesem. 
Nagyon, nagyon szeretlek és hogyha 
találkozunk, talán ujra kezdem. 
Menj már. 

Reichenberg, 1928. február 13