Székely Magda: Mártír

Állótüzek tölcsérein
lebeg az iszonyatos trónus.
Szeráfok és griffek helyén
ők állanak, ragyog a csontjuk.
Kezek idétlen erdeje
hadar az űrben, vézna szárnyak,
eleven botként lengenek
a fényküllőjű némaságban.
 
Sűrűsödik a levegő,
szálhoz kötődik a magasság.
Fokokra szakad, kifeszül,
én támasztom a létra alját.
Szétporlik alattam a föld,
de fönn az ég ércnél keményebb,
s kongatni kezdi kórusát
az üdvözültek énekének:
 
Szent, szent, szent vagyok én,
merő gáz a testem,
szappan és gáz, szappan és gáz,
az én glóriám iszonyatos.
 
Egy lapnyi tűz, ennyi az arcuk, –
ki különbözteti meg őket?
Lobog az ég, ruhátlanul
lobog az eleven enyészet.
A harminckilós kerubok közt
ő is ott áll, melyik az arca,
egy lapnyi tűz – hatmillió
egyforma fénye eltakarja.
 
Suhog a létra, ragyogó
fokai a magasba visznek.
Keskenyedő talpa a föld,
csúcsa nekifeszül a tűznek.
És megragadnak odafenn,
én nem akarom, de hiába,
és belevájom fogamat
az oltár szörnyű parazsába.
 
Hatmillió ércoszlop izzik,
ki tudja már, melyik az anyja?
Gyűrűzik, felkél, fut a láng,
s csontjaimat megrohanja.
Imhol vagyok, imhol vagyok,
megjárva minden torlaszoknak
hegyét és árkát, itt vagyok,
s lobogok, mert ők is lobognak.