Mirtse Zsuzsa: Nekem a tenger...

Nem tudom, mi történt mostanában vele.
Szememben ül a metrón, háttal magának.
Hogy mi van a lehunyt szemek mögött, talán
nem tudja. Sorsa, mint egy bérlet, lejárhat.

Látott-e bárki a lehunyt szemek mögé,
számolt-e itt valaki egyszer ráncokat.
Vagy csak befelé lát már megint, odabent,
amikor meghasadt az alagút alatt
valami, réges-rég megkopott filmszalag -
bezárva egy asszonyba. Valami csoda
volt talán egyszer, holnemvolt egy gáztűzhely.
Vasárnapi ebéd, leves. Hogy micsoda
életek ülnek velem szemben egy metrón
decemberben. Most nem érdekel a korom,
csak a bőröm alatt gyűrődő emlékek.
Átázott csizmámat önmagamban mosom
szárazra. Mert ő még van, él. Én – ki tudja.
A könny a szememben még méz és áfonya.
A tenger nekem – Balaton. És mégis az
a szépség… Mehetnék pedig bárhova.

Az a szép gyerekkezem, az a szép, kicsi
gyerekkezem - hol vagy? Kis térképek vannak.
Foltok, sérülések, forradások. Ha még
megsimítom rajta a bőrt, talán hallgat -
mint én. Mint a tenger. Zadarnál. De mondok
mást. Úgy jobban érzem. Vagy csak szeretem.
Megértem majd, hogy ez a sok szépség tényleg
mire volt jó. Most még sokáig keresem.