Mirtse Zsuzsa: Szederálom

Mire gondolhatott a kisfiú, amikor 
a gyereklét rácsán keresztül 
bámulta a félelmes világot,
szemével egy kúszónövény 
türelmetlen, fényéhes indáit követte,
évekkel később a mindent 
beszövő repkényt
a házon, amelyből nagyapját 
vitték el.

Mire gondolhatott később, amikor 
a padon ülve figyelgette a galambokat,
hogy vajon hová bújnak el meghalni, 
hiszen csak néhányat látott
szétmálló tollaikkal a fák levelei
közé keveredve.
Milyen barátkozó is az ősz, ahogy 
kezét nyújtja, télbe hív, 
milyen lehet a tapintása 
a megfagyott testnek, karoknak.

Mire gondolhatott akkor, amikor 
a hegy vonulatát kísérte a szemével, 
később a csípő holdbéli tájékait
egy kölcsönszobában.
A felgyűrődött lepedő térképvonalaiból 
két test kísérletéről 
lehetett olvasni.
Az örök élet italát akarták megszerezni,
de csak bort találtak. 
Mikor jött arra rá, hogy 
mit is keresett a nők 
tünékeny szilvaillatában.

Mire gondolhatott az utolsó percekben az, 
aki sötét szemüregéből 
már csak befelé nézett,
árnyékai között, mintha erdőben járna,
fényfoltról fényfoltra lépett, 
talán éppen akkor csoszogott át 
a másik világba,
ahol a test csak egy 
gránátalma magjának álma,
mikor gondolta azt, hogy 
már nem teher, ami ráméretik,
és amikor a fehér lepedőn 
még egyszer hús után sóhajtott, 
vajon milyen ölelést várt,
milyen csókot az elmúlás 
szederjes ajkára.