Mirtse Zsuzsa: Utolsó élő kertem

Olyan nyelven akartunk
egymás között beszélni, amelyet
pontosan értünk.
Madártollakból, sebhelyekből,
az idő hulladékából építettünk fészket,
tölgyek között találtuk meg
az otthont, ahová
mindig is vágytunk,
fagyos övezet lett mégis
estére az ágyunk.

Felemeltél, én pedig
magammal rántottalak,
tested vasporba forgattam,
arannyal kented be arcom,
mert aranyat izzadt a tenyered,
nekem vasgyöngyöket a szemem.

Jó élni, mondtad, miközben
a pipacsmezőkre gondoltam,
Persephoné mákvirágjára,
hallottam fájást enyhítő hangját,
láttam tenyerén a gránátalmamagot,
kínált, csalogatott,
hiszen e földi élet nem több,
mint aranyfüst a maszkon.
Értem nyúlt, oda hívott,
ahol bátran elveszíthetjük nevünket,
ahol már nincs mit betakarítani,
és minden szín a feketébe oldódik.
De ahhoz, hogy megértsd,
mi is az a sötét,
ott kell élned,
vele.

Maradj még, kérted,
s én rettegve ismertem fel, hogy
e maszk hatalma nagyobb,
mint a szereteté.
Hozzá igazodsz, tőle menekülsz,
nem fontos senki annyira, hogy
megfeledkezhess róla,
akár csak percekre is.

Kiszáradtunk, mint az Adonis-kertek,
utolsó gyümölcsfánkon mézgás sebek,
az éjszakák üresek, nem háljuk el,
de egyszer talán a reggel
magával viszi a sötétség ruháját,
és Persephoné megvérzett lába nyomán
újra pipacs terem.

Ne harapj meg többé, én sem bántalak.
A testet úgyis omlóssá rágja az idő,
a padunkat pedig végleg belepi a hó.
Maradjunk.
Egymáshoz kopunk,
a bomló levelek illatában
végre megtalállak.
Nem sietünk, nincs már hova.
Amikor ideje lesz,
ágyat vetünk
magunkból,
és lefújjuk az aranyport
utolsó arcunkról.