Benő Attila: (simultaneous seasons) ((egyidejű évszakok) in English)

A te órád késik,

az enyém sietve kattog.        

Múlt időben beszélsz,

én a jelenben hallgatok.       

Te téli olvadásban jársz,

én havazó ég alatt.

A szürkület nekem az est,

teneked már pirkadat.

Az eget én fénylőnek,

te meg türkiznek mondod.

Benned még gyűlnek,

bennem oszlanak gondok.

Kertünkben meg rozsdás, lélegző

fémvirágok.

Hogy viselünk két ébrenlétben

annyi álmot?

És hova lett égboltunk

egyetlen kékje,

közös évszakaink

egyidejűsége?

Your watch is late

mine’s blattering fast.

You speak in past tense

I keep silent in present.

You saunter in winter thaw,

I walk under snowing sky.

Twilight to me is evening,

to you it’s dawn already.

I call the sky shining,

you say it’s turquoise.

Worries in you just gather when

in me they’re about to vanish.

And in our yard rusty, breathing

metal flowers.

How can we bear in two awakenings

so many dreams?

And where has our sky gone

with its unique blue,

our shared seasons’

simultaneity?