Benő Attila: (le stagioni contemporanei) ((egyidejű évszakok) in Italian)

A te órád késik,

az enyém sietve kattog.        

Múlt időben beszélsz,

én a jelenben hallgatok.       

Te téli olvadásban jársz,

én havazó ég alatt.

A szürkület nekem az est,

teneked már pirkadat.

Az eget én fénylőnek,

te meg türkiznek mondod.

Benned még gyűlnek,

bennem oszlanak gondok.

Kertünkben meg rozsdás, lélegző

fémvirágok.

Hogy viselünk két ébrenlétben

annyi álmot?

És hova lett égboltunk

egyetlen kékje,

közös évszakaink

egyidejűsége?

Il tuo orologio è in ritardo,

il mio ticchetta velocemente.

Tu parli in tempo passato,

io taccio in presente.

Tu cammini nel disgelo invernale,

io sotto la neve che cade.

Il crepuscolo per me è sera,

per te è già l’albore.

Io il cielo chiamo lucente,

tu dici che è turchese.

I pensieri in te s’ammassano,

in me già si dissolvono.

Nel nostro giardino respiranti

fiori arrugginiti.

Come possiamo sopportare

in due veglie tanti sogni?

E dov’è finito l’unico azzurro

della nostra volta celeste,

la contemporaneità delle comuni

stagioni nostre?