Balázs József: Magyarok

Újra csak felültek mindnyájan a teherautóra. Ugyanúgy helyezkedtek el, mint amikor a tengerhez mentek kirándulni.
A tengernél még tavasszal voltak, most pedig már nyár vége van. Meleg, fullasztó nyár, a levegőjárás olyan, mint otthon a faluban vagy éppen a földeken.
Csak délibábot nem láttak még. Ahonnan jöttek, a homokdombok között - Magyarországon - a délibáb mindennapos látvány volt.
Mert mind a tízen szinte a homokról jöttek ebbe az országba. Azt is mondhatták volna magukról, hogy: „homoki emberek".
Ők ugyanis nemcsak a homokon éltek, de a homokból is éltek.
Ha volt pár hold földjük, azt a homokon kapták. Ha kaptak harmados földet - csak a homokon kaptak.
A homokról álmodtak a legtöbbet, de a homokon is fáradtak el a legjobban.
Legédesebbet is ott aludtak a homokdombok alján, a sárgán virító csillagfürtök mellett, a kora hajnali kaszálások után. S amikor felébredtek: a délibábtól káprázott a szemük. Aztán hozzászoktak ehhez is, és újra kaszálhattak. De most már háttal a délibábnak.
A Kraszna ugyan a házak kertje alatt folyt, a töltésoldalon nőtt a rengő és a sóska, a fahídon túl pedig szinte remegett a reggeli fényben a füzes, a legelő széle. A füzesben pedig nemcsak fűzfák nőttek, de tölgyek is, akácok is, nyárfák is.
Ahogy most felszálltak a teherautóra, Szabó János megjegyezte:
- Súlya van a melegnek.
Pedig még csak reggel volt. Kora reggel.
- Brainer azt mondta, hagy templomba is mehetőnk - mondta a kocsin Kis Daniné. - Ha lehetne, én meg is gyónnék. Áldoznék is. Amióta eljöttem otthonról, nem gyóntam, nem áldoztam.
Kis Daninéhoz nem szóltak. Az asszonyok hallgattak, hallották már ezt százszor is, ezerszer is. Kis Daninénak elsősorban abban adtak igazit, hogy a „templom igencsak hiányzik".
A teherautó azon a földúton ment, amelyen már többször jártak ők is. Kondor Ábris figyelte az utat. A férfiak rágyújtattak, és előrenéztek. Egyedül Gáspár Dániel nézett maga elé, gondolkodott valamin. Aztán, mintha most jutott volna az eszébe, Kis Daninéhoz fordult.
- Maga gyónna? Nem bírja a nyelvet. A pap meg nem tud magyarul.
Az asszony ránézett a férfira, és elhatározta, hogy nem fog válaszolni. „Túl okos ez a Dániel, mindenbe beleüti az orrát."
A férfi nem hagyta annyiban. Az asszony azonban most megelőzte:
- Túl okos maga. Isten nélkül nem élhetünk, akárhogy is gúnyolódik.
- Tudom én azt jól - mondta a férfi. - De ha gyónni akar, akkor tolmácsot kell fogadni. Brainer majd tolmácsol . . .
- Vigyázzon. Istennel nem lehet viccelni - fenyegette meg az asszony.
Gáspár Dániel most már megérezte, ideje, hogy befejezze az élcelődést.
- Délre érünk Párizsba - mondta Kondor Ábris Fábián Andrásnak.
Fábián András tudta ezt, Brainer neki is mondta. Most annak örült a legjobban, hogy végre megveheti a bátyjának a biciklit.
Illetve. Hát hogy is vehetné meg? Vasárnap? Ma vasárnap van! Már arra készült, hogy felugrik a helyéről, s megveri a kocsiajtót.
Hogy még Brainert is . . . Agyonüti. Brainer félrevezette. Most aztán mitévő legyen? Levelet írt haza, hogy a bicikli hamarosan menni fog. Vastag vázú bicikli. Még azt is megírta, hogy pótláncot is küld.
Felugrott a helyéről, és előrement. A kocsiajtóhoz hajolt. Ráütött. A kocsi azonnal fékezett. Fábián András előrehajolva várta, hogy Brainer kiszálljon . . .
- Brainer úr, ma vasárnap van. Az úristenit magának!
Fábián András le akart ugrani a teherautóról. „Most addig ütöm, míg egyet rúg . . .
A férfi a felesége hangját hallotta. A hang megállította.
- András ! - felesége sikoltott.
Gáspár Dániel és Kis Dani lefogta a karját. Hátulról pedig a derekát Tar Elek ölelte át.
Brainer nem szólt, sápadtan figyelte a férfit.
- Ha vasárnap van, akkor vasárnap van. Ezért nem kell megállítani a kocsit - mondta Brainer.
- Nem tudok venni semmit. Ma vasárnap van. A boltok zárnak. Mondtam magának a biciklit. A biciklit, amit várnak otthon - kiabált Fábián András.
- A biciklit nem boltban veszi az ember . . . - vágott vissza Brainer.
- Mit bánom én, hogy hol lehet venni. Vigyázzon, még megkeserüli . . . A bicikli kell. A bátyám várja. Ő vigyáz a fiamra. Mit ért maga ehhez? - mondta még mindig kiabálva Fábián András.
- Mi baja, ember? Holnap jövünk vissza. Vehet annyi biciklit, amennyit csak akar . . . - válaszolt gúnyosan Brainer, és visszaült a kormány mögé.
Úgy indultak el, mintha meglökték volna őket hátúlról. Utána azonban ismét megállt a kocsi. Brainer szállt ki újra.
- Aki nem akar jönni, hazaviszem. Mondják meg! - kiáltotta.
Senki nem mozdult.
- A férjemet meg kell értenie a bicikli miatt. Nekünk viszonozni kell azt, hogy a fiunkra vigyáznak - mondta Fábiánné.
- Mehetünk, Brainer úr. Ha mérges az ember, minden kicsúszik a száján - mondta csendesen Gáspár Dániel.
A kocsiajtó bevágódott. Hallgattak.
Kondor Ábris felállt, és előrement a kocsi mellvédjére, majd visszafordult, és csak annyit mondott: - Sok városon megyünk át, amíg Párizsba érünk. Gáspár Dániel bólintott. Fábián András pedig hálásan nézett Kondor Ábrisra: „Ha beszélgetünk, elfelejtjük az előbbi veszekedést. A nyavalya törné ki a fejemet."
Gáspár Dániel arra gondolt, hogy „magyar ember nem tud meglenni veszekedés nélkül. Ahol pedig veszekednek, ott szegénység van. Mert miért is veszekedik az emberfia? Azért, mert szegény. Merthogy szeretne megkapni, elérni valamit. Úgy, mint más...
A veszekedésről azonban ő tudta azt is, hogy „a veszekedés, a cigánykodás az életünkkel jár együtt. Úgy veszekszik a magyar, és úgy gyűlölködik nap mint nap, mint ahogy elvégzi minden reggel a nagydolgát a vécén, vagy ahogy megemeli a kalapját, ha éppen harangoznak."
A teherautó egyenletes tempóban húzott. Amint aztán rátértek egy folyópart melletti szélesebb útra, egyre több autó jött velük szembe. A teherautókon sok fekete és láthatóan meleg ruhába öltözött ember utazott. Érthetetlen volt számukra ez, hiszen nekik melegük volt. A teherautókon mindenki csak hátrafelé nézett, azt az utat bámulták egykedvűen, amit elhagytak.
- Nézzétek a vizet! Akkora, mint a Tisza - mondta Kis Dani.
- Nagyobb ez annál - mondta Gáspár Dániel. Kondor Ábris annak örült, hogy jó idő lesz. „Napsütésben látjuk Párizst, nem úgy, mint a tengert." Kondor Ábris jókedvét észrevette Fábiánné is.
- Már nem vagy beteg? - kérdezte tőle.
- Ilyen jól még sohasem éreztem magam - mondta a fiú.
A teherautó egy kisváros főutcájára fordult.
„Ez már Franciaország lehet" - gondolta Gáspár Dániel. A széles kisvárosi úton csak katonákat láttak, s a házak előtt vagy az ablakok mögött egyetlenegy civil sem mutatkozott. Gáspár Dániel azért fürkészte őket, mert bevallatta magának, hogy a franciákról semmiféle elképzelése sincs . . . Ha azt kérdezték volna tőle, hogyan néz ki egy francia, képzeletében szürke vagy egészen világos színű, kockás ruhában, a kockás ruhához feltétlenül ragaszkodott volna, simléderes sapkában nyúlánk, barna férfi jelent volna meg. Valahol képeslapon láthatott hasonlót. Aztán eszébe jutott, hogy Brainer francia hadifoglyokat mutatott neki meg Fábián Andrásnak . . . „Csak az a bökkenő, hogy én már nem emlékszem azokra se..."
- Ha Párizs is ilyen kihalt lesz . . . -- vágta el a mondatot Kondor Ábris, és leült Gáspár Dániel mellé.
- Párizsban németek vannak - mondta Gáspár Dániel.
Alighogy kimondta ezt, a teherautót német katonák állították meg. Brainer nyújtotta az iratokat. A katonák felnéztek a kocsira, az igazolványokat pedig másodpercek alatt ellenőrizték.
A teherautó újra csak a folyópart mellett ment tovább. Friss levegőt hozott a szél, Kondor Ábris piros színű, gyűrött sálat tekert a nyaka köré. Szeretett volna valakivel beszélgetni, Gáspár Dániel állt hozzá a legközelebb, de ahogy ránézett, látta, hogy a férfinak ehhez nincs kedve.
Ahogy közeledtek Párizs felé, Gáspár Dániel egyre nyugtalanabb lett: félt, hogy ez a kirándulás nem úgy fog végződni, ahogy azt eltervezték. Egyre sűrűbben állítatták meg őket, egyre szigorúbb lett az ellenőrzés. Az is előfordult, hogy leszállították őket a kocsiról, és a németek végigtapogatták a zsebeiket is.
- Ezek partizánokat keresnek - kiáltotta hátra Brainer.
Kondor Ábris nem vette le a szemét a zöldes színű, mély mederben kanyargó folyóról; útjuk híven követte a vizet. A folyóparton - velük szemközt - kastélyokat látott, s a kastélyok mögött kirajzolódott a világoskék égbolt.
- Nézze csak! - fordult Gáspár Dánielhez. - Némelyik kastélynak olyan tornya van, mint egy templomnak. Gazdag ország ez...