This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Szerb Antal: Utas és holdvilág (részlet)

Portre of Szerb Antal

Utas és holdvilág (részlet) (Hungarian)

Lázongva vallok törvényt és szabályt.
S most mi jön? Várom pályabéremet,
Mert befogad s kitaszít a világ
*.

 

Villon

 

I. rész Nászút

4 fejezet, részlet

Úgy kell elképzelned, hogy a két testvér élete az Ulpius-házban állandóan színház volt, állandó commedia dell'arte. A legcsekélyebb dolog elég volt, hogy megindítsa a dolgot, hogy Tamás és Éva megjátsszanak valamit, illetve hogy játsszanak, ahogy ők mondták. A nagyapa mesélt valamit egy várbeli grófnőről, aki szerelmes volt a kocsisába, és Éva mindjárt grófnő lett és Tamás kocsis; vagy elmesélte, hogyan ölték meg Majláth országbírót oláh inasai, és Éva országbíró lett és Tamás oláh inasok; vagy sokkal hosszabb, komplikáltabb és folytatásos történelmi rémdrámák fejlődtek ki. A játékok természetesen csak nagy vonásokban jelezték az eseményeket, mint a commedia dell'arte: egy-két ruhadarabbal, főképp a nagyapa kifogyhatatlan és megdöbbentő ruhatárából, jelezni tudták a kosztümöt, azután következett egy nem nagyon hosszú, de rendkívül barokk, nyakatekert dialógus, majd a gyilkosság vagy öngyilkosság. Mert ahogy most visszagondolok, ezek a rögtönzött színjátékok mindig az erőszakos halál képei felé csúcsosodtak ki. Tamás és Éva naponta egyszer megfojtották, megmérgezték, ledöfték vagy olajba főzték egymást.

A jövőjüket nem tudták másképp elképzelni, mint a színházzal összefüggésben, amennyiben egyáltalán gondoltak jövőjükre. Tamás drámaírónak készült, Éva pedig nagy színésznőnek. De a készülés szó nem egészen helyes, mert Tamás sosem írt drámát, és Évának álmában sem jutott eszébe, hogy színiiskolába kellene járnia. Annál nagyobb szenvedéllyel jártak színházba. Csak a Nemzetibe; a könnyű színpadtól Tamás éppúgy undorodott, mint a modern építészettől; leginkább a klasszikus drámákat szerette, amelyekben bőven van gyilkosság és öngyilkosság.

De ahhoz, hogy színházba menjenek, pénz kellett, apjuk pedig, azt hiszem, egyáltalán nem adott nekik zsebpénzt. Valami kis jövedelmet jelentett az öreg szakácsné, az Ulpiusok lompos földi gondviselése, aki a háztartáspénzből félrespórolt néhány fillért az ifjúság számára. Meg a nagyapa, akinek rejtélyes forrásokból akadt itt-ott néhány koronája; azt hiszem, mint zugórás kereshette. De mindez természetesen nem volt elég, hogy az Ulpiusok színházi szenvedélyét kielégíthesse.

A pénzről Évának kellett gondoskodnia. Tamás előtt ezt a szót, hogy pénz, nem volt szabad kiejteni. Éva gondoskodott is; pénzszerzés dolgában rendkívül leleményes volt. Minden eladható holmijukat jó áron el tudta adni; időnként a ház muzeális értékeiből is el-eladott valamit, de ez nagyon kockázatos volt apjuk miatt, és Tamás sem vette jónéven, ha valami megszokott régiség hiányzott. Néha egészen meglepő kölcsönöket vett fel Éva, a zöldségesnél, a cukrászdában, a patikában, sőt a villanyszámla-inkasszánstól is. És ha mindez nem segített, akkor lopott. Lopott a szakácsnétól, halálmegvető bátorsággal lopott az apjától, felhasználva annak részegségét. Ez volt még a legmegbízhatóbb és bizonyos tekintetben legtisztességesebb jövedelmi forrásuk. De egyszer egy cukrász kasszájából sikerült kiemelnie tíz koronát, amire nagyon büszke volt. És bizonyára voltak olyan esetek is, amelyeket nem mondott el. És lopott tőlem is. Majd amikor észrevettem, és keserűen tiltakoztam ellene, lopás helyett rendszeres adót vetett ki rám, hetente bizonyos összeget be kellett szolgáltatnom a családi alapra. Tamásnak persze nem volt szabad tudni erről.

Erzsi itt közbeszólt:

- Moral insanity.

- Igen, az - folytatta Mihály. - Az ilyen szakkifejezések rendkívül megnyugtatóak. És bizonyos fokig felmentést is adnak. Nem tolvaj, hanem elmebeteg. De Éva nem volt sem elmebeteg, sem tolvaj. Csak nem volt semmi erkölcsi érzéke a pénzzel összefüggő dolgok iránt. A két Ulpius-testvér annyira kívül állt a világon, a világ gazdasági és társadalmi rendjén, fogalmuk sem volt arról, hogyan szabad és hogyan nem szabad pénzt szerezni. A pénz számukra nem létezett. Ők csak azt tudták, hogy bizonyos, nem is nagyon szép papírszeletek és ezüst korongok ellenében színházba lehet menni. A pénz nagy absztrakt mitológiája, a modern ember vallásos és erkölcsi érzéseinek az alapja és a pénz-isten áldozat rítusai: a "becsületes munka", a takarékosság, a gyümölcsöztetés és hasonló dolgok számukra ismeretlen fogalmak voltak. Az ilyesmi az emberrel vele születik, de velük nem született; vagy megtanulja az ember otthon, mint én, de őket otthon legfeljebb a várbeli házak történetére tanította meg a nagyapjuk.

Nem is tudod elképzelni, mennyire irreálisak voltak, mennyire irtóztak minden gyakorlati valóságtól. Újság sosem volt a kezükben, sejtelmük sem volt, hogy mi történik a világban. Pedig akkor világháború volt; de őket nem érdekelte. Az iskolában egyszer kiderült, felelés közben, hogy Tamás sosem hallott Tisza Istvánról. Mikor Przemysl elesett, Tamás azt hitte, hogy egy orosz tábornokról van szó, és udvariasan örömét fejezte ki; majdnem megverték. Később az intelligensebb fiúk már Adyról és Babitsról vitatkoztak; Tamásnak az volt az elmélete, hogy mindenki tábornokról beszél, és Adyról is sokáig azt hitte, hogy tábornok. Az intelligensebb fiúk Tamást butának tartották, éppúgy, mint tanárai. Különös géniusza, történelmi tudása teljesen ismeretlen maradt az iskolában, amit ő egyébként egy csöppet sem sajnált.

Minden más tekintetben is kívül álltak az élet megszokott rendjén. Évának esetleg éjszaka kettőkor eszébe jutott, hogy az előző héten a Svábhegyen felejtette francia füzetét; akkor mind a ketten felkeltek, felöltöztek, felmentek a Svábhegyre, és ott csavarogtak reggelig. Tamás másnap királyi egykedvűséggel mulasztotta az iskolát, Éva gyártott neki bizonyítványt az öreg Ulpius aláírásával. Éva egyáltalán nem járt iskolába, és semmiféle elfoglaltsága nem volt, de olyan jól elszórakozott egyedül is, mint egy macska.

Akármikor be lehetett hozzájuk állítani, az ember sosem zavarta őket, tovább folytatták a maguk életét, mintha az ember ott se lenne. Éjszaka is szívesen látták az embert, de gimnazista koromban éjjel nem mehettem hozzájuk az otthoni fegyelem miatt, legfeljebb színház után, rövid időre - s folyton arról ábrándoztam, hogy milyen jó volna náluk aludni. Érettségi után gyakran maradtam ott éjszakára.

Később egy híres angol esszében olvastam, hogy a kelták alapvonása a lázadás a tények zsarnoksága ellen. Hát a két Ulpius ebből a szempontból kelta volt. Mellesleg megjegyezve, Tamás is, meg én is őrjöngtünk a keltákért, a Grál-mondáért és Parsivalért. Valószínűleg azért éreztem magam oly jól köztük, mert ilyen kelták voltak. Közöttük megtaláltam önmagam. Rájöttem, hogy miért éreztem magam a szülői házban mindig szégyellni való idegennek. Mert ott a tények uralkodtak. Ulpiuséknál odahaza voltam. Mindennap odamentem, és minden szabad időmet náluk töltöttem.

Mikor bekerültem az Ulpius-ház atmoszférájába, állandó szégyenérzésem elmúlt, és elmúltak az ideges szimptómák is. Az örvénnyel akkor találkoztam utoljára, amikor Ulpius Tamás kihúzott belőle. Senki sem nézett át többé a vállam fölött, és nem bámult rám éjszaka a sötétben. Nyugodtan aludtam, az élet megadta azt, amit vártam tőle. Testileg is összeszedtem magam, az arcom kisimult. Ez volt életem legboldogabb időszaka, és ha valami szag vagy világítás felkelti bennem az emlékét, most is átfut rajtam az az izgatott és szédelgős és távoli boldogság, az egyetlen boldogság, amit ismertem.

Ezt a boldogságot sem adták persze ingyen. Ahhoz, hogy otthon lehessek az Ulpius-házban, nekem is el kellett szakadnom a tények világától. Vagy-vagy: nem lehetett kétlaki életet folytatni. Én is leszoktam az újságolvasásról, és szakítottam intelligens barátaimmal. Lassanként engem is olyan hülyének tartottak, mint Tamást; nekem ez nagyon fájt, mert hiú voltam, és tudtam, hogy okos vagyok - de nem lehetett rajta segíteni. Az otthoniaktól teljesen elszakadtam; szüleimhez és testvéreimhez azzal a kimért udvariassággal beszéltem, amelyet Tamástól tanultam; azt a szakadást, ami akkor állt be közöttünk, azóta sem tudtam megszüntetni, bármennyit igyekeztem, és azóta is rossz a lelkiismeretem családommal szemben. Később azután ezt a távolságérzést engedelmességgel igyekeztem korrigálni, de az már más történet...

Az otthoniak megdöbbenve vették észre átalakulásomat. Aggodalmas családi tanácskozásra ültek össze nagybátyáméknál, és elhatározták, hogy nekem nőre van szükségem. Nagybátyám nagy zavarban és számos jelképes kifejezést használva közölte is ezt velem. Érdeklődve hallgattam, de nem mutattam semmi hajlandóságot; annál kevésbé, mert akkor Tamás, Ervin, Szepetneki János meg én már megfogadtuk, hogy nőhöz nem nyúlunk, mert mi leszünk az új Grál-lovagok. A nő azután lassanként elmaradt, és szüleim tudomásul vették, hogy olyan vagyok, mint amilyen vagyok. Anyám, azt hiszem, mindmostanig óvatosan figyelmezteti a háztartási alkalmazottakat és az új ismerősöket, akik a házhoz jönnek, hogy vigyázzanak, mert én nem vagyok mindennapi ember. Pedig hát... hány éve már, hogy mikroszkóppal sem lehet bennem semmit sem kimutatni, ami nem volna mindennapi.

Nem is tudnám megmondani, miből állt ez a változás, amit szüleim oly nyugtalanul észleltek. Igaz, hogy a két Ulpius minden tekintetben megkövetelte, hogy az ember alkalmazkodjék hozzájuk, és én szívesen, sőt boldogan alkalmazkodtam is. Leszoktam a jó tanulásról. Revideáltam véleményeimet, és undorodtam egy csomó dologtól, ami addig tetszett nekem: a katonaságtól és a harctéri dicsőségtől, az osztálytársaimtól, a magyaros ételektől, mindentől, amire az iskolában azt mondhatták volna, hogy "stramm" vagy "jó pofa". Abbahagytam a futballt, amit addig szenvedéllyel űztem; a vívás volt az egyetlen megengedett sport, azt annál nagyobb szorgalommal gyakoroltuk mind a hárman. Rengeteget olvastam, hogy Tamással lépést tartsak, bár ez nem esett nehezemre. Ebből az időből datálódik érdeklődésem a vallástörténet iránt, amiről azután később leszoktam, mint annyi másról, mikor megkomolyodtam.

És mégis rossz volt a lelkiismeretem a két Ulpiusszal szemben. Úgy éreztem, hogy becsapom őket. Mert ami nekik természetes szabadság volt, nekem nehéz, görcsös lázadás. Túlságosan is polgár vagyok, és túlságosan annak neveltek otthon, hiszen te tudod. Nekem nagy lélegzetet kellett vennem, és nagy elhatározásomba került, hogy a cigarettahamut a földre szórjam; a két Ulpius nem is tudta másképp elképzelni. Ha néha hősiesen rászántam magam, hogy Tamással együtt iskolát kerüljek, egész nap gyomorgörcseim voltak. Nekem olyan a természetem, hogy reggel korán felébredek, és éjszaka álmos vagyok, délben és vacsoraidőben vagyok a legéhesebb, szeretek tányérból enni, és nem szeretem a tésztával kezdeni, szeretem a rendet, és kimondhatatlanul félek a rendőröktől. Ezeket a tulajdonságaimat, egész rendszerető és lelkiismeretes polgári lényemet titkolnom kellett Ulpiusék előtt. Ők ugyan tudtak róla, meg is volt a véleményük, de finomak voltak, és nem szóltak, nagylelkűen elnéztek másfelé, ha a rendesség vagy a takarékosság olykor-olykor kitört belőlem.

III. rész Roma

Go thou to Rome - at once the Paradise,
The Grave, the City, and the Wilderness.

 

Shelley: Adonaïs

 

2 fejezet, részlet

Mint minden külföldit, Mihályt is izgatta az a kérdés, hogy vajon a nép csakugyan olyan lelkesen ünnepel-e mindent, oly állandóan, pihenés nélkül, fáradhatatlanul boldog-e, mint ahogy az újságok állítják. Természetesen tisztában volt vele, hogy külföldi nehezen tudja megmérni az olasz boldogság hőfokát és őszinteségét, különösen, ha nem beszél senkivel, és semmiféle módon nem kerül összeköttetésbe az olasz élettel. De amennyire ilyen messziről és ilyen szórakozottan meg lehetett ítélni, úgy érezte, hogy az olasz nép csakugyan fáradhatatlanul boldog és lelkes, amióta ez jött divatba. De azt is tudta, hogy milyen kevés és milyen ostoba dolgok elegek ahhoz, hogy az ember - akár mint egyén, akár mint tömeg - boldog legyen.

De nagyon sokat nem foglalkozott ezzel a kérdéssel. Ösztönei azt mondták, hogy Olaszországban tulajdonképpen egészen mindegy, kik vannak uralmon, és milyen eszmék nevében kormányozzák a népet. A politika csak a felszínt érinti, a nép, a vegetatív, tengerszerű olasz nép csodás passzivitással hordozza hátán a változó időt, és nem vállal közösséget nagyszerű történelmével. Az volt a gyanúja, hogy már a köztársasági és császári Róma is, óriási gesztusaival, hősiességével és disznóságaival, csak a felszín férfias színjátéka volt, néhány zseniális színész magánügye volt az egész rómaiság, és azalatt az olaszok nyugodtan ették a tésztát, dalolták a szerelmet, és nemzették megszámlálhatatlan ivadékaikat.



Uploaded bySebestyén Péter
Source of the quotationhttp://mek.oszk.hu/01000/01080/01080.htm#1

Request a translation

Here and now you can request a translation of this work to another language. We will store your request and show it to the world to fulfill it. We cannot promise anything ... but maybe someone will do the hard work and translate this title for you. If you provide us you e-mail address, then we will notify you whenever someone uploads her/his translation.

LanguageRequests+1
Albanian
Belarusian
Bulgarian
Catalan
Czech
Danish
German
Greek
English
Esperanto
Spanish
Estonian
Finnish
French
Irish
Galician
Ancient Greek
Croatian
Armenian
Icelandic
Italian
Latin
Luxembourgish
Lithuanian
Latvian
Macedonian
Maltese
Dutch
Norwegian
Occitan
Polish
Portuguese
Romanian
Slovak
Sloven
Serbian
Swedish
Turkish
Ukranian
Yiddish

Send me an e-mail when the translation is ready:


minimap