This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Thurzó Gábor: A szent

Portre of Thurzó Gábor

A szent (Hungarian)

Nyaranta otthagyta Keresztszeget, a hegyeket járta. Ezen a nyáron – Boldizsár a hetedik gimnáziumot végezte – arra kérte, utazzon vele. Így került Párizsba, s onnan néhány hétre Londonba. Desseő Bálint épp kensingtoni műtermében dolgozott, rengeteg arcképrendelése volt, nála laktak a keskeny, szállodák közé ékelt házban. A műterem ferde üvegablaka mögött látszott az esőben ázó, majd párás aranyban világító Hyde park, a negyed apró manzárdablakos, vörösre festett pléhtetői, kéményrengetege. A hosszúkás vásznakon karcsú portrék. Mindegyik másvalakit ábrázolt, éles, biztosan felvázolt karaktereket – hölgyeket prémben és diadémban, urakat zsakettben érdemrenddel –, de valamennyi mintha kísérlet lett volna csak, hogy Desseő Bálint önmagát fogalmazza meg bennük.
Irént nagyon érdekelte, milyen is egy festő, hogyan csinálja, amit csinál. Amikor visszatértek Londonba, feljött a két kislánnyal. Desseő Bálint gyorsan lerajzolta őket, két buggyos bugyogójú, szalmakalapos fogpiszkáló lett belőlük persze. Irén nevetett, de a kis Faith megcsókolta a rajzot, azt mondta, olyan rajta, mint egy margaréta, szalmakalapja a virág. Eltette, hazaviszi, és elmondja az anyjának: egy gróf festette le! Irén megnézte a műtermet, a sok hosszú arcképet, Desseő Bálint adakozva rögtönzött a kislányoknak margarétát, gazellát, gyárkéményt. Már indultak, amikor megjelent Boldizsár. Megállt, angolul köszönt. Irén végigmérte tetőtől talpig a fekete, izmos fiatalembert.
– Kálmánffy Irén – nyújtott kezet. – Beszéljünk nyugodtan magyarul.
Akkor találkoztak először. Boldizsár tizenhét éves volt, Irén huszonegy. A festő teát főzött, Irén épp hogy megitta, aztán megrémült: sietniük kell, nem maradhatnak! Elbúcsúzott, kezét nyújtotta Boldizsárnak is.
– Még korai – mondta Boldizsár. – Elkísérem egy darabon. Az első omnibuszig.
És nyitotta az ajtót, kézen fogta a kislányokat, indult előre a kanyargó falépcsőn. Irén egy pillanatra még visszafordult:
– Most jövök rá, főtisztelendő úr, micsoda illetlenséget követtem el! Legénylakáson voltam! Még jó, hogy nem faltak fel. Egyszerre három férfi!
Boldizsár nemcsak az omnibuszig kísérte, tovább, gyalog mentek a városba. Öt év múlva házasodtak össze, ő eskette őket. Életének egyik legszebb pillanata volt ez – két ember az oltár előtt, az a kettő, aki egyedül volt igazán közel hozzá, két hódítása. Az esketés után egyedül maradt a kápolnában. Meg a friss virágok illata, a vendégsereg parfümje, és a lassan, egymás után ellobbanó gyertyák meleg füst- és viaszszaga… Imádkozott a boldogságukért, s akkor még nem akarta tudomásul venni: voltaképpen saját boldogságáért, nyugalmáért imádkozik. Mert hiába egyesült most ez a két ember, hiába maradnak meg számára mindketten, a régi Irén beleolvadt ebbe a kettősségbe, ezentúl csak mint annak a párnak egyik felét kaphatja meg…
Szerelem volt-e ez, ahogy suttogták, gyanúsították? Soha nem érezte a test kísértését, kamaszkorában, ifjúkorában sem. Ez könnyűvé tette az életét. És az elmúlt hosszú, egyenletesen békés esztendőkben csak az nyugtalanította, hogy sohasem kellett ösztönei ellen küzdenie, nem győzött le viharokat, soha nem került verejtékezve, megtisztultan elő a lélek éjszakájából. Így nem lenne szabad – gondolta annyiszor. Egy életet végigélt, és ennek minden napja ajándék volt, soha semmi megpróbáltatás, semmi kitérő, amit megbánni kellene, soha semmi, amiért vezekelnie. Így marad ez mindvégig? Úgy búcsúzik majd az élettől, hogy csak napfényes oldalát, derűjét és békéjét élte át? Az óvatos pletykák, beszédes szemhunyorítások – „szereti Irént”, „Vizniczei prelátus nagy regénye”… Szerette, de ez nem volt szerelem egy pillanatra sem, ezt az emberi vonzalmat szavakban sosem tudta volna megfogalmazni. Bizonyos értelemben, amit egyikük sem fejthetett meg – és ami egyiküknek sem okozhatott nyugtalanságot – szükségük volt egymásra. Néha szinte megfejthetetlen, sürgető kívánságot érzett, hogy vele lehessen, találkozzék vele, kevés emberrel volt így, szinte senkivel. Irén valami jelképes formában az életet jelentette számára. Szép volt, kicsit rosszmájú, cinikus és elragadóan okos, de nem ez hatott rá, hanem ahogy figyelte, ahogy a tekintete helyeselt vagy kérdezett. A közelében minden kimondott szó lényegesebb lett, tisztább értelmű. Úgy értették meg egymást, hogy talán szólniuk sem kellett, a csendet szerette, délutánokat a keresztszegi parkban, az utazásokat, felfedezéseket, amikor érezte, ugyanazt látják, ugyanaz a benyomás támad fel mindkettejükben…
Egy lángoló alkonyat egyszer, az önnön vörös tüzében elégő, elfoszló ég a luxori templom felett, minden égett, parázslott, a végtelen oszlopok, sakálfejű, madárfejű, krokodilfejű istenek, a pálmákon, Níluson túl a sivatag. Irénnel álltak ebben az alkonyati tűzvészben. Körülöttük, sűrűn egymás mellett tapadva a falba, rőten titokzatos mosollyal a fáraók, istenek, szemben velük, az egyik kapun töredezett freskó, egy apostol málló arca, szinte csak a szeme, csillámló, tört glóriája s görög betűk, töredezve, egybeolvashatatlanul. Istent dicsérő szavak nyilván, megfejteni nem lehet már őket, csak sejteni, milyen dicséretet zengenek. Álltak, némán, szemben az apostollal, és hirtelen – ekkor zuhant a sivatagba a nap – tévelygő-kóválygó ének hallatszott felettük, hosszan és kacskaringósan. A betemetett fáraószobrok tetején apró mecset állt, a minareten az eltűnő napot búcsúztatta egy imám. Kilobbant a fény, elhamvadt a tűz, a sűrűn feketedő égen csillagok pattantak elő, egyetlen kékesszürke tömegbe olvadtak az oszlopok, fáraók, istenek, a kövek közé tűnt az apostolarc, lebegett évszázadok agyagán-szemetén a mecset. – Hol az Isten? – kérdezte Irén halkan. – Ennyien keresik, hívják… Mondja, maga hol találja meg?
Jó lenne újra együtt lenni Irénnel, csúfolódó hangját hallani. És beszélni vele. Lenne mit! Most, hogy vége felé jár vizsgálatának, neki mondhatná el legnyíltabban, meddig is jutott el, milyen következtetésekre kényszerült. Még reménykednek benne, még tőle várnak mindent – de ebben a várakozásban lehetetlen lapuló fenyegetést nem éreznie. Mi történik, ha úgy látja – nem tehet eleget a hivők vágyainak, a hatalom igényének? Akkor érkezik el végre az éjszaka – nyugtalan pokol lesz-e, vagy vele az Isten? Vele, mert úgy szolgálta döntésével, ahogy lelkiismerete szerint szolgálnia kellett? És mi történik, ha elhagyja Az, akinek jelenlétét mindig úgy érezte, akár a levegőt – érzékelhetetlennek, de nélküle elpusztult volna!



PublisherMagvető Kiadó, Budapest
Source of the quotation166-170

Request a translation

Here and now you can request a translation of this work to another language. We will store your request and show it to the world to fulfill it. We cannot promise anything ... but maybe someone will do the hard work and translate this title for you. If you provide us you e-mail address, then we will notify you whenever someone uploads her/his translation.

LanguageRequests+1
Albanian
Belarusian
Bulgarian
Catalan
Czech
Danish
German
Greek
English
Esperanto
Spanish
Estonian
Finnish
French
Irish
Galician
Ancient Greek
Croatian
Armenian
Icelandic
Italian
Latin
Luxembourgish
Lithuanian
Latvian
Macedonian
Maltese
Dutch
Norwegian
Occitan
Portuguese
Romanian
Russian
Slovak
Sloven
Serbian
Swedish
Turkish
Ukranian
Yiddish

Send me an e-mail when the translation is ready:


minimap