Zalán Tibor: [nem haragszom csak a felnyitott zongorafedelek vetnek árnyékot...]

nem haragszom csak a felnyitott
zongorafedelek vetnek árnyékot hallgatásomra
lehet már arcomba rohadt ami kimondhatatlan
lehet. kútba ejtett ez a tavasz is
rád sem számíthatok csak szánakozva
nézlek ahogy egyensúlyozol léted vörös gerendáján
ahogy egymás elé rakod tétova lépteid. ahogy
ez a félrebillent férfiarc még az enyém: talán:
felkel a nap s a tó felett mint akasztottak
hintáznak az árnyak. szemüveg villan fent – Isten
dioptriája – s látlak merengni a túlsó partokon
? melyikünk sírná el magát ha átmennék érted?
kezed úgy fognám: meg: se rezzenjen a melled
és sóhajodba alámerüljenek ismeretlen fáradt
égitestek. messziről földrészeink derengenek s előttem
a magányos hallgató veresborok. leszünk még messzebbek
és még inkább ismeretlenek
elpörgő búgócsigád a föld
ne játssz vele tovább megharagszik s eláztatják inged
a tengerek. helyettük a kicsiny dolgokat megoldanád
csak a létezés szilánkjait sorsunkká összeraknád (sorsoddá
legalább) és persze mindezt némán kevésbé megrendülten mint
e tájban megszokott. álmomban halálba operáltak nikotinsárga
ujjú orvosok de sírni nem sírtam s mikor felébredtem borzongva
meredtem a göncölszekér rúdjába fogott sárga hintalóra –
álltam a pinkfloydillatú mély éjszakában