Szögi Csaba: Még egyszer

Valahol ott szól még a szavak

csendje, de megtört varázsarcában

a Nap, csak egy ábránd a ho -

mályban. Csak egy múló lüktetés,

egy dallam, hogyha szertetép a

fagy, a csend, mégis oly szép vagy,

biztató, a káoszban a rend, a való

megnyugvás. Jártál már ott, kedves,

voltál már bizsergő éjnek lágy ölén

heverve... S elhagytak - e már?

Láttad - e, mint éjszín köntösében

eléd lép: a Halál?! Elvonszolt.

Nincs lágyság! Légy költő, átok...

pokoli kincs, fülembe rágták, ennyit

ér e fekete imádság. Indulj!... de most

lágynak kell lenni, cseppennek a cseppek,

cseppennek a cseppek, cseppennek... most

lágynak kell lenni, most... felejtsd

el!, most... tudom, marcangoló ujjak a

szemgödrödbe vájnak, s fájnak, tudom,

az emlékeid, lágy szavak megcsalt

áruló vétke, ledöntött falak mögött az

iszonyú való. Szemem alá árnyat

húzott az elmúlás. De nem még! Nem kell!!!

Nem kell így! Ordítsd: Elég! Ordíts!

Ordítsd, hogy: ELÉG! El innen!!!

Ordítsd!!!... Ordíts... Hát ennyi kéne

még? Nem felel? Suttogd a fülébe lágyan: hogy

engedjen el... szólít a csend, már nem

ordít senki. Csak a csend, a magány,

mélységes nyugalom. Ilyenkor tetszel...

Átcsordul a fény... Most lágynak kell lenni,

lágynak... még egyszer