Szögi Csaba: Napkeletnek, napnyugatnak

Bontom le a falakat, de
nem látok, csak szavakat.
Bontom le a falakat, de
nem látok, csak szavakat.
Bontom le a falakat, de
nem.
Látok.
Csak.
Szavakat.
Elég!
 
Akarod, hogy az olvasó valóban
olvasóvá váljék? Pörgessem gyöngy
szemeit nap mint nap, végtelenül az
időfolyó káprázatában, elveszve
medrében mindörökre? Vagy? Társsá?
Valós beszélgetőpartnerré? Jöjj,
kedves, simuljon epidermiszed
epidermiszemhez, pórusaink játsszák
végig az örökkévalóság szent
nedveinek teljes cseréjét, hívlak,
Antennis, vágd át, nosza, a szalagot,
új úton táncolom ím végig örök
nászunk végtelen sok lépéseit.
Homlokodból a Nap tündöklő
hajtásai sarjadnak. Indáikon
felkapaszkodok a Világ Virágos
Szegletére. Ujjongó rikoltásom az
Arany Atyácska homlokába csüngő
arany fürtöket összeborzolja.
Miközben idelent csend van. És béke.
És halál.
 
Nézem a portrédat a falamon. Hanyatt
lebegsz az ősz szelíd fényeiben fürdőző
mezőn, mezők édes-édes lánykája, a
kisdedem kebledre borulva szunnyad
az Androméda-ködök hullámtengelyén,
hókaru egyetlen szerelmem mosolyába
éjízü ráncokat ölt az a pajzán őszi szél.
Messziről bámulom őket titkon, zihálva
kapaszkodok, csenevész karjaim tartanak
csak, ahogy a löszfal gyér gyökérzetét
markolom még egyre kékszín halálvágyamban
a pusztán. Csigák és más, mészhéjba rejtőző,
maguk köré falakat építő puhatestűek másznak
arcomra minden érzelem nélkül, húzzák lágy
meszes nyálcsíkjaikat szegény-szegény
szemgolyómra, keresztül és kasul, talpam
a pokol kék lángjain pirul, leghosszabb
lábujjamat Lucifer szőrösen csiklandó nyelve
eléri könnyedén, csupán a Pillanat egzisztál,
nincs kint és bent, nincs fent és lent, múlt, jövő,
tér vagy pláne – idő. Minden ugyanaz. Kín.
Gyönyör. Attól függ, merre fordítod csigáktól
gyötört árva tekinteted, attól függ, mely
löszpárkány irányába célozol pinceászkákkal
kitömött orroddal és füleddel, mekkora erővel
markolod a bizonytalan hajszálgyökereket,
milyen intenzitással kortyolsz bele a sívó
homokot röptető száraz őszi szélbe.
Attól függ: miben hiszel.
 
Az utolsó innenső falat is lebontva,
maradtam mint sértődött védtelen
epidermiszű poéta a hideg csillagködök
zord didergésében, Kelemenné hamvai
szilajabbak, mint valaha hinni mertem
volna – rágyújtok, rágyújtok –
 
(Tudod, mire jöttem rá, kedves? Éppen
az imént, kijózanító: Ahogy maguk a
falak, úgy a falak lebontása is csak maszk.
Karneváli káprázat. Falak, eh. Falak
nincsenek. Csak én vagy. Te vagyok.
Egy. Minden más délibáb csupán. Ha
csak egy kicsit is közelebb húzódnék, ezzel
a nagy, buta, szomorú őzbarna két szememmel
is láthatnám, mit falnak véltem még az imént:
ez itt egy tündérkastély. Kapuja sarkig tárva.)
Elindulok. Napkeletnek. Napnyugatnak.