Kemenczky Judit: Viliem Karlos Viliemsu (William Carlos Williamsnek in Serbian)

ha sokáig dolgozom éjszaka és rendezni próbálom a

délelőtt és délután megtörtént eseményeket rendezni

szétszórt gondolataim és makacsul visszatérni néhány

halottra

      ha közben teát iszom      kikapcsolom a fűtést

és szellőztetek

      ha szobám falán felfedezem a

                                                     geometrikus

az önmagába visszatérő minták halvány rajza közt a

labirintus tévedhetetlen jeleit

       ha lezárom szemem és

szemhéjam belső falán kirajzolódik a némán kanyargó

vaksötét út és menekülők elcsigázott tánca

       ha egy férfi

naplójában a vereség és páratlan balsors oldalaira

találok

ha tűz örvényszín napot lenget a szél s a befagyott

folyó alól vizizene száll ráktestü csembalók cápahegedűk

és korallkürtök a szeretetlenség akkordjai

ha felismerem

némák szívében a szavak nagy zarándokútját s látom

testüket mely a törékeny ruházat alatt mint

                                               nehézsörényű

oroszlán bőg és tündököl

       ha majd véget ér ez a nap    ez az

észvesztő futás a simára döngölt agyagon a szárny és

farkcsapás legyek és férgek rohamát kivédeni

ha szétnyílt ágyam szakadéka felett szárnyas nap repül

a mérleg előtt fekete lámpákat gyújt a kéz s az

ezüsttartóban mozdulatlan szív ítéletre vár

       ha a törvény

őre fülemhez hajol üvöltve és szól: itt nem mehetett be

senki más mert ezt a bejáratot csak neked szánták most

megyek és becsukom

igen ha a szentély mélyén arcomba vág a hó s

                                                      megfeketült

vásznakról közeledő lépteimre visszhangzó kiáltás felel

ha kifaragtam fuvoládat amin majd te játszol s

                                                      elnevezem

Aruziétnek a vesztőnek

ha világosság és sötétség kettős

tekintete hirtelen egymásba olvadnak

akkor leengedem végre a sárga redőnyt s mezítelen

                                                        talppal

a konyha kőkockáin táncolok s halkan dúdolom

neked és magamnak:

hiány ó hiány

idegen hullámverés ajkait kóstoló FÉNY Te

kit a megragadott emlékezet sóból és a tenger

hulladékaiból faragott szobrok közé képzel a

lerombolt színház kőpárkányaira hol a magashomloku

álarc repedéseiből kettétört arc figyel hol a sötét

selyem és lószőrparókát a tenger apró fekete madarai

tépdesik te akkor oszthatatlan adományaiddal a SZINÉSZ

megkínzott szemhéjára hallgatag szájára s a felfelé

fordított tenyéren átzúduló idő szenvedélyes ábráira

szállsz

       add vissza közömbös szívemnek add vissza

félelemtől szorongástól megtisztult tetemnek az

öröm könnyű nyelvét melyet a mélységek áramlata

a csupa árulás és csupa megbánás a nekilendülés

és visszahullás számtalan mozdulata a vastrónusán

izzó szibilla

egyetlen engedékeny intésére szült

ako tokom noći dugo radim i pokušavam srediti

preopdnevne i popodnevne događaje srediti

svoje razbacane misli i tvrdoglavo vratiti se do nekih

umrlih

     ako usput čaj pijuckam     isključim grejanje

i provetravam

     ako na zidovima među pravilno

                                                       pojavljajućim

geometriskim figurama bledih crteža

otkrijem nedvosmislene znakove lavirinta

     ako zatvorim oči i

na unutrašnjoj strani mojih očnih kapaka ocrtava se

nemo krivudava tamna cesta i moran ples begunaca

     ako u dnevniku

jednog muškarca pronađem stranice poraza i jedinsvene                            

zle kobi

ako vetar sunca boje užarenog vira leluja a ispod zaleđene vode vodena muzika se širi

akordi

osamljenosti su zvuci čembala s telima raka violine ajkule i rogova koralja

ako u srcima nemih

prepoznajem dug put hodočasnika i ispod

pocepanih odela vidim kako njihova tela

                                                      sjaje

i riču poput lavova s bujnim grivama

     ako će se završiti i taj dan     u toj

besomučnoj trci na glatkonabijenoj ilovači odbiti

zamahe krila i repova nalete muha i crva

ako nad provalijom mog rasklopljenog kreveta krilato sunce lebdi

ruka ispred vage crne svetiljke pali a

nepomično srce u srebrnoj podlozi presudu čeka

     ako čuvar

zakona urlajući se saginje do mojih ušiju i kaže: tu niko

nije mogao ući jer je taj ulaz samo za tebe predviđen

zatvoriću

stvarno ako na dnu svetišta sneg me obasipa i

                                                         sa garavih

platna na moje približavanje odjekujući krik odgovara

ako sam tebi namenjenu flautu otesala

                                             nazvaću

Aruzietom pogubnikom

ako dvostruki pogledi

svetla i tame odjedanput se stapaju

onda ću konačno spustiti žutu roletu i golim

                                            stopalama

plesati na kamenim pločama kuhinje i tiho

tebi i sebi pevušiti:

manjak o manjku

Svetlo ti što usne tuđih valova kušaš Ti

koga uhvaćeno sećanje između iz soli i morskih

otpadaka isklesanih statua na kamenom atulu

srušenog kazališta stavlja gde iz pukotina visokočelnog

krabulja slomljeno lice promatra gde vlasulju pravljenu

iz tamne svile i konjske dlake crne sitne ptice mora

čupaju ti onda sa nedeljivim prilozima na mučene

kapke neme usne GLUMCA i na preko gore okrenutih

dlanova prodrlih slika prošlih strasti

se spuštaš

     vrati mom ravnodušnom srcu vrati

mom od straha i strepnje očišćenom telu

radost veselog krika koju su dubine strujanja

izdaje i kajanja nebrojeni pokreti

poleta i pada na jedini popustljivi

pokret

na železnom tronu usijane sibile rodile