Fabó Kinga: Labud samo jednom zbori (A hattyú csak egyszer szól in Serbian)

Amikor a jégbe törött hattyú érzi halála közelgését, utolsó, egyetlen énekébe, mit nem hall senkisem, beleadja összes intenzitását, erejét. És énekel, míg lassan köréje nem fagy a víz.
Haldoklásának hosszú pillanataiban pillanatai követik csupán, honnan tudni hogy énekel, vajon miről, hogy hangja-éneke különös- szép, és vajon hová lesz az egyetlen, az utolsó.
Őt nem látni, ő mégis lát, a köréje fagyott víztükrön át halvány hattyúalakot, színre át homálylón, mint ahogyan még sohasem, mégis, mintha már látott volna. És homályló alak néz rá távoli, fürkésző pillantással, hűvös, személytelen kíváncsisággal, az észrevétel legcsekélyebb jele, szándéka nélkül.

Kad u led zarobljen labud blizinu smrti oseća, u svoju poslednju, jedinu pesmu, koju niko ne čuje, svu preostalu snagu unosi. I peva dok ga led potpuno ne opkoli.
U dugim trenucima njegove agonije tek trenuci ga prate, otkud znati da peva te o čemu i da mu je glas, njegova pesma jedinstveno lepa i gde li će glas jedini, zadnji nestati.
Njega  videti nije moguće, on ipak vidi, preko smrznutog ogledala vode bledu priliku labuda, nerazgovetno obojeno kao do sada nikada, ipak, kao da je već tako nešto video. I maglovita prilika udaljenim, ispitivačkim, hladnim pogledom ga gleda, bezličnom radoznalošću, bez najmanjeg znaka, namere primećivanja.