Fabó Kinga: Megrontott fűző panasza

Hány, de hány nőt gyötörtem én,
istenem, de hányat! És milyen jól
deformálok testeket. Hálából
 
közszemlére tesz mind, bennem pózol,
pedig én irtózom a nyilvánosságtól,
amiért ők (hogy épp engem! és ilyen félvállról)
 
a kegyeimben keresnek.
Azt akarják (szado-mazo)
adjam oda magam, vétlen.
 
Aki megkap, a látásnak
– kínálkozhat – férfiszemnek.
Hajtanak rám, aláásnak:
 
magukévá egyként tesznek.
Bennem vannak
Becsusszannak, észrevétlen.
 
E pervertált nőktől, tömve
(most fordul a szado-mazo)
vélhetném: akár börtönbe'.
 
Pedig éppen kalodámban
edződött e délceg dámvad,
kiket mind én renováltam.
 
Nyitottak, de egyformán
akárkire, nem pont rám.
Akkor mégis miért rajtam
 
– a szándék nem kölcsönös –
mennek végig: kéz-közön.
Hogy éppen engem szúrnak ki,
 
mikor annyi – nő, mint a nyű –
van szíves magát oda'dni.
Klisékbe tömörülnek.
 
Rajtam nem fog a közhely.
Hozzám kulcsot nem talál.
Mind békén hagyhatna már. De nem.
 
Forgok köztük, kénytelen.
Különbözöm és ütközöm
mindig, akihez nincs közöm.
 
Ez a hála! Halálra gyötörnek.
És mindez egy férfi miatt.
Kár szépítenem őket.