Szenes Anikó: Esti beszélgetés

Bebújok az ágyba. Lehunyom a szemem.
Azt est kormos arca mosolyog rám.
Felhúzom állig a takarót.
Kész vagyok, várlak, édesapám.

Gyere, ülj le az ágyam szélén
Vedd két kezedbe kezemet,
Adj egy csókot a homlokomra
És beszélgessünk egy keveset.

Tíz éve már csak így beszélünk,
Hangok nélkül és szótlanul.
Te mégis érted, amit én mondok,
Ami e lelkemen átvonul.

Amikor elmentél, gyermek voltam,
Az iskolába se jártam még,
Egy május nap volt, hűvös, esős,
Mikor magához vett az ég.

Engem bátyámmal elvittek otthonról,
Anyuka mély feketébe öltözött,
Este halványan súgta fülünkbe:
Apuka nagyon messze költözött.

A temetésen emberek tolongtak
S én szorongtam a rokonok között.
Akkor még nem tudtam mit jelent:
Apuka nagyon messze költözött.

De este, amikor lefeküdtem,
Pár szót tákoltam össze imámnak:
Uram, édes jó Istenem,
Adj békés nyugalmat az édesapámnak.

Tán Isten megadta néked a békét,
Amit gyerekszám annyiszor kért,
De én gyakorta zaklattalak.
Ugye nem haragszol hívásomért.

Ha gyermekszívemet bántalom érte,
Mit nem tudtam élőknek elmondani,
Olyan jól esett tehozzád bújni,
És minden fájdalmat kiontani.

Ha örömöm volt, ujjongó, boldog,
Mit szavakká formálni alig lehet,
Olyan édes volt elújságolni
És mindent megbeszélni veled.

Apám, Te mindig olyan jó voltál,
Hívó szavamra hozzám leszálltál,
Nehéz utakon kísértél engem,
Küzdelmeimben mellettem álltál.

Köszönöm néked százszor, ezerszer.
De most már búcsúzzunk, késő lett, lám,
És holnap reggel korán kelek fel.
Jó éjszakát hát, édesapám.

Budapest, 1937. május