Oláh Tamás: Gulag

Gleccserek csikorognak fejedben, utolsó szabad
leheleted jégtömb csendjébe záródik,
arcod barázdáira kiül hideg haragod,
vége-sincs nappalok tilalmai dideregtettnek,
neved sincs már, de számon tartanak, s
otthonod széttúrt emlékei elfutnak előled,
jaj neked, ha merev tested lüktet, s álmod
egy pillanatra tisztulást hoz, mert
utána rúgkapáló sorsod őrülete őröl tovább, és ringató
párna helyett fejedet szálkás horkolások ostromolják,
régi tudásod semmit sem ér, mikor
a fehér talpfák surranó sora új hazádba visz, ahol a tél
vitorláját a Kreml rettegett ura fogja eléd, a
lágerélet mínusz negyvenfokos nyomorába, ahol
esztendőket lapít egybe az éhség;
nyomj le tíz évet, s a durva uralma alatt öregszel húszat,
ifjú és vén mind egy lesz a sziszegő halálban, s
jövendőd fejetlenül robog eléd,
emlegeted majd, akármeddig élsz az
ítélet sötét torkában töltött idődet, ott villódzik a
sarki fény már örökké behunyt szemed egén;
zihálva veszed a levegőt, kába fejed a rendre rábólint,
priccs szenvedő-fáján a tetvek rágják testedet,
ruhád lefoszlik fájdalmas bőrödről, és mi jut
a csajkádba? csalánból főtt scsi, s benne, mint
vörös-zászló darabkái úszkálnak a levelek;
ideg-indák, és az 58-as cikkely köt össze mindenkit,
tyúkólban, tífuszosok között fekszel harangszó nélkül, s ha
eleven maradsz napestig számolhatod a holtakat;
lobogsz, képzeleted fák közt szalad,
némán nézed ki egy szép estén a tiéd volt,
ott vagy a régi házban megint, aztán a kép semmibe
tűnik, s vágyadba tapos a magány ismét; amikor a
rügyek, a sikító füvek az esőkönnyes földből előjönnek,
újra hinni kezdesz és összeteszed kezed, a
dermedt éjfekete sár után az enyészet talaján, az
olvadó vörös hó alól a föld teremni készen tör elő,
várod türelmesen, amíg a napok cseppjein erőd
ingó kőoszlopa újra ki nem nő, és ismét szoptat a remény,
húzod az igát a lángozó fagyban, talpad alatt a nyírfakéreg,
lihegsz, fuldokolsz míg magadat mássá nem neveled,
azt mormolod új imaként: túl kell élned! De hiába, ha a
grúziai savó-szemű emberei ott állnak mögötted,
eszed, akaratod szétfeszül, s a félelem ikon-arcodra kiül,
rekedt hangon kérded a holnap hófödte ágán mi jöhet még, de
egy sodrás mahorkáért ma megteszel bármit. Lehet onnan sose
jutsz ki, és maradsz milliókkal együtt, eleven emlékként,
...a mérges történelem lapjain¹.