Oláh Tamás: Molylepke

Honnan bújt elő nem tudom.
Egyszer csak ott repdesett,
próbáltam elérni,
futkostam utána,
de hártyás szárnya
szabálytalan csapkodásaival
mindig elkerülte csattanó
tenyereim közötti végzetét.
Egy óriás keze volt az enyém,
ami most üldözte, mennydörgés
volt tapsolásom, szétálló ujjaim
között a levegő viharként
süvített,
de ő hirtelen irányt váltva
kitért előlem,
s vígan keringőzött egyre messzebb,
fölvitorlázott a szoba felső régióiba,
hiába néztem magasba tartott fejjel
utána.

Ő, az egyszerű kis lény
volt a győztes, és nem én,
az eszére büszke gondolkodó
teremtmény,
a győztes hadvezérek leszármazottja,
költők, filozófusok beszélgető
társa,
a babérkoszorús tudás most
semmit sem ért,
túljárt az eszemen,
pedig tudom,
együgyű agyában virágzó gondolat,
parázs lázadás nem tenyészik,
semmi ideg-szálai
töprengés nélkül vezérelik
grammnyi testét.
E kicsiny virtuóz
remekül működő repülő-szerkezet,
légtornász-bajnok,
lát, hall, szagol, emészt,
de álmodni nem szokott,
a halára sem gondol,
társa hulláját látva
sem esik kétségbe,
sajnálatot, mint
az elszánt terrorista
ő sem ismer.

Aztán felsejlett ős-múltam álma,
mikor én is
lepke voltam, s reszketve
menekültem egy sugárhajtású
ragadozó elől.

Elszégyelltem magam,
mi ez a gyilkos indulat
bennem, miért akarom
hogy élete játék legyen kezemben,
ellenségemnek miért tekintem
e kiváló lényt,
hiszen a túlélés művészetében
messze felettem száll...

Megirigyeltem
tövis nélküli életét,
igaz, néhány napig tart csak
dicsőséges műrepülésének ideje,
de ha ez alatt lerakja
töménytelen petéjét,
hiába ölöm meg, már
teljesítette földi küldetését...