Oláh Tamás: Az én utcám

 Képek torlódnak képekre,
békés utcák, hűs terek, lármás házak,
dölyfös arcok, díszruhák,
irigyen őrzött tárgyak
számkivetett vonalai,
csupa olyan dolog,
ami száz éve hallgat,
az idő négyszögén át
most elém jön.

Talán azért, mert valaki azt akarja,
hogy érte visszamenjek?

Az exponálás a múlt jelzőfényeit
a jelenhez horgonyozza,
a rögzített pillanat megszakítja
a felejtés röptét.

Semmi sem mozdul,
de a képzelet
ajtót nyit a múltra,
s ismét eleven lesz az,
ami volt...

Házunk helyén száz éve
még egy földszintes
épület állt rogyadozva,
de a többi fázósan,
szorosan összebújva
úgy sorakozik egymás mellett,
mint ma.
Régi kor díszletei, plebejus helyek,
jöttmentek kaszinói tárulnak elém¹,
Wertheimer Lajos kávéháza²
olvasom
a csupa nagybetűt a homlokzaton.
Függönyös ablakok mögött
márványos,
villanylámpás luxus.
Idegen dalt hallok,
száll a vastag szivarfüst,
frissen pörkölt kávé íze tölt el.

Akire ránézek az utcán, mind föltámad,
férfiakon kemény kalap,
kezükben sétapálca,
a lágy ütemre járó nők után
fordulnak álmodozva,
kiknek feje fölött
nyártól züllött ernyők³ nyílnak,
és ráérnek,
mert valakivel éppen tegnap
szakítottak.

A macskaköves utcán
trappoló lovak fiákereket húznak,
egy lóvasút a sarkon
csengetve fordul be.

Ott állok a kép közepén,
az irányt keresem,
amelyik haza vezet.
Egy parancsoló árnyék
hull egy férfi arcára,
aki elsuhanó mosollyal
éppen engem figyel,
mozdulata,
sápadt rajzú arca ismerős.

Ki lehet, nem tudom,
talán egy távoli rokonom...

1 Az idekívánkozó megfogalmazás Kosztolányi Budapest, a kávéváros című írásában fordult elő.
2 Az én utcámról az 1898-ban készült fotón a kávéház neve leolvasható az egyik épület homlokzatáról. A kép megtalálható a Fortepán internetes képgyűjteményében.
3 Utalás Kosztolányi Dezső Őszi koncert című ciklusára.