Az én utcám (Hungarian)
Képek torlódnak képekre, békés utcák, hűs terek, lármás házak, dölyfös arcok, díszruhák, irigyen őrzött tárgyak számkivetett vonalai, csupa olyan dolog, ami száz éve hallgat, az idő négyszögén át most elém jön.
Talán azért, mert valaki azt akarja, hogy érte visszamenjek?
Az exponálás a múlt jelzőfényeit a jelenhez horgonyozza, a rögzített pillanat megszakítja a felejtés röptét.
Semmi sem mozdul, de a képzelet ajtót nyit a múltra, s ismét eleven lesz az, ami volt...
Házunk helyén száz éve még egy földszintes épület állt rogyadozva, de a többi fázósan, szorosan összebújva úgy sorakozik egymás mellett, mint ma. Régi kor díszletei, plebejus helyek, jöttmentek kaszinói tárulnak elém1, Wertheimer Lajos kávéháza2 olvasom a csupa nagybetűt a homlokzaton. Függönyös ablakok mögött márványos, villanylámpás luxus. Idegen dalt hallok, száll a vastag szivarfüst, frissen pörkölt kávé íze tölt el.
Akire ránézek az utcán, mind föltámad, férfiakon kemény kalap, kezükben sétapálca, a lágy ütemre járó nők után fordulnak álmodozva, kiknek feje fölött nyártól züllött ernyők3 nyílnak, és ráérnek, mert valakivel éppen tegnap szakítottak.
A macskaköves utcán trappoló lovak fiákereket húznak, egy lóvasút a sarkon csengetve fordul be.
Ott állok a kép közepén, az irányt keresem, amelyik haza vezet. Egy parancsoló árnyék hull egy férfi arcára, aki elsuhanó mosollyal éppen engem figyel, mozdulata, sápadt rajzú arca ismerős.
Ki lehet, nem tudom, talán egy távoli rokonom...
1 Az idekívánkozó megfogalmazás Kosztolányi Budapest, a kávéváros című írásában fordult elő. 2 Az én utcámról az 1898-ban készült fotón a kávéház neve leolvasható az egyik épület homlokzatáról. A kép megtalálható a Fortepán internetes képgyűjteményében. 3 Utalás Kosztolányi Dezső Őszi koncert című ciklusára.
Uploaded by | Oláh Tamás |
Publisher | http://olahtamas.hu |
Source of the quotation | olahtamas.hu |
Publication date | 2015 |
|
Strada mea (Romanian)
Se-ngrămădesc poze peste poze, străzi paşnice, pieţe răcorase, case gălăgioase, feţe îngâmfate, ţinute de gală, obiecte păstrate cu invidie, numai asemenea lucruri, care de o sută de ani zac în tăcere, prin patrulaterul timpului acuma mă-ntâmpină.
Poate de aceea, căci cineva vrea, să mă-ntorc pentru el?
Expunerea ancorează în prezent luminile semnal al trecutului, clipa înregistrării întrerupe zborul uitării.
Nimica nu se miscă, dar imaginaţia deschide o uşă spre tercut, şi din nou va fi viu, tot ceea ce a fost…
În locul casei noastre acum o sută de ani încă stătea o casă ruinată fără etaj, dar celelalte friguroase, strânse laolaltă se înşirau una lângă alta ca şi azi. Decorul unei lumi antice, locuri plebeiane, casinourile vagabonzilor îmi apar în faţă, cafeneaua lui Wertheim Lajos citesc literele majuscule pe faţadă. În spatele ferestrelor cu perdele un lux de marmură şi lămpi electrice. Aud un cântec străin, adie fumul des de ţigară de foi, gustul cafelei prospăt prăjite mă-nconjoară.
La cine mă uit pe stradă, toţi reînvie, bărbaţi cu pălărie pe cap, cu baston în mână se întorc visători după femei care se plimbă într-un ritm domol, asupra capul cărora umbrele depravate de vară se deschid, şi au timp, fiindcă tocmai ieri s-au certat cu cineva.
Pe strada pavată cai în galop trag căleşti, un omnibus la colţ de stradă clopotind ia curba.
Stau acolo în mijlocul pozei, şi caut direcţia, în care mă pot duce acasă. O umbră categorică cade pe faţa unui bărbat, care cu un zâmbet trecător tocmai pe mine mă pândeşte, mişcarea-i, profilul feţe-i palide mi-e cunoscut.
Cine o fi, nu ştiu, poate o rudă îndepartată…
|