Oláh Tamás: Migrante (Vándor in Italian)

Bőrödet százezer éve
süti sötét színűre a Nap,
tegnap
vérző lábbal repült át
fejed fölött a békegalamb,
eddig a harag, az irigység
bozótjában bujkálva éltél,

most egy csapzott nyáj részeként,
nem létező városokon,
eltörölt országokon át gyalogolsz,
álmodott világod felé,
oda, ahol azt hiszed
várnak rád a fiatal holnapok,
s nem vánkosod
keserű visszáján kell fejedet
majd lehajtanod;

ó, Te szegény vándor,
te még nem tudod
ott semmivel sem lesz neked jobb,
akár az igába vont barmot az Idő,
vágyaidat eltapossa majd a számító erő,
ha átjutsz a krokodilfogú kerítéseken,
buzgó alázattal kell szolgálnod azokat,
akik edzett mosolyuk kíséretében
csillapítják éhedet,
ne félj, megkérik az árát hamar,
jól tudják, loccsant beleken át
gyorsan puhul az akarat;

sóvárgó karoddal ezer életet
akartál magadhoz ölelni, vártad a csodát,
helyette leszel aljas, vagy buta hulla;
oda igyekszel,
ahol az ember már régóta nulla,
ahol a jövő magzatjait a nemzetek
méhéből már kikaparták,
a városok üres kőedények,
és jó ideje
a pénz fölkent ügynökei szabják meg
mit tegyünk, vagy mit ne.

 2015 július 10.

Da centomila anni, il Sole
aveva reso scura la tua pelle,
ieri,
sopra la tua testa, passò la colomba
della pace con il piede sanguinante,
finora avevi vissuto alla macchia
della rabbia e dell’avversione,
 
or’ sei parte di un lacero gregge,
cammini attraverso
città inesistenti, paesi soppressi,
verso il mondo dei tuoi sogni,
là, dove credi,
che ti aspetteranno giorni nuovi,
e non dovrai posar’
la testa sul rovescio amaro
del tuo cuscino;
 
oh, Tu povero migrante,
ancora non lo sospetti,
che là, non ti aspetta un destino migliore,
come la bestia da soma da tempo soggiogata,
i tuoi desideri calpesterà la forza che conta,
se passi sotto il recinto dalle punte acute,
dovrai servire con fervida deferenza,
coloro, che col sorriso indulgente
placheranno la tua fame,
presto pretenderanno il prezzo, non temere,
lo sanno bene, che le budella vuote
la tua volontà piegheranno velocemente;
 
con le braccia avide volevi abbracciare
mille vite, attendevi il miracolo,
invece sarai abietto, o uno stupido cadavere;
ti preme ad arrivar’ presto,
là, dove l’uomo, da tempo non conta niente,
dove dal grembo della nazione avevano
 raschiato i feti della futura generazione,
le città son recipienti vuoti di pietra,
ad imporci, da un bel po’ di tempo,
cosa dobbiamo fare o cosa no,
sono i mandatari consacrati al denaro.
                                                                         

10 luglio del 1915.