Bak Rita: Elegia di Seghedino (Szegedi elégia in Italian)

Vonatom a pusztán át 
Járja magányos útját. 
A vonatablakból látom: 
Traktorok róják a földeket. 
Végig úton maradni, 
Ez a vágyam. 
Égi tócsába mártom 
Lábaim. 
Mégis: 
Folyó mossa 
Léptem határait. 
Cserépedényben 
hegytörmelékek. 
Fel-feldobban egy ló, 
Kuvaszok csaholnak 
a földeken. 
Görög bennem a gond. 
Pirkad. 
Futásomat senki sem látja, 
Tovább, 
futok tovább 
a napfelkeltébe. 
Az idő vedlik, 
a szél földig hajol. 
Mindent 
kézbe veszek újra. 
Az ég magas, 
itt vagyok megint. 

Il mio treno attraverso la pusta
Percorre la propria strada solitaria.
Vedo dalla finestra del treno:
Sui campi trattori in movimento.
Rimanere sulla via per sempre,
Questo è il mio desiderio.
Immergo i piedi nella pozzanghera
Celestiale.
Tuttavia:
Il fiume lava
I contorni dei miei passi.
Nel recipiente di terracotta,
detrito di montagna.
Il rintrono di qualche cavallo,
Sui campi l’abbaiare
Dei cani.
Dentro di me rotolano preoccupazioni.
Albeggia.
Non vede nessuno la mia corsa,
Avanti,
continuo a correre
verso il levar del sole.
Il tempo si muta,
il vento s’inchina sino la terra.
Di nuovo,
prendo tutto nelle mie mani.
Il cielo è alto,
sono ancora qui.