Bak Rita: The Szeged lament (Szegedi elégia in English)

Vonatom a pusztán át 
Járja magányos útját. 
A vonatablakból látom: 
Traktorok róják a földeket. 
Végig úton maradni, 
Ez a vágyam. 
Égi tócsába mártom 
Lábaim. 
Mégis: 
Folyó mossa 
Léptem határait. 
Cserépedényben 
hegytörmelékek. 
Fel-feldobban egy ló, 
Kuvaszok csaholnak 
a földeken. 
Görög bennem a gond. 
Pirkad. 
Futásomat senki sem látja, 
Tovább, 
futok tovább 
a napfelkeltébe. 
Az idő vedlik, 
a szél földig hajol. 
Mindent 
kézbe veszek újra. 
Az ég magas, 
itt vagyok megint. 

Along its lonely course, the train
crosses the plain.
From the train window I see
tractors notching the fields.
To stay on course till the end,
that is my wish.
I dip my feet
into a puddle in the sky.
And yet:
a river washes
the boundaries of my steps.
Chippings of mountains
in a clay pot.
Horses stomp from time to time,
mongrel dogs
yelp in the fields.
Worry is gorging itself within me.
Dawn comes.
No one can see my run.
Onwards,
onwards I run,
into the sunrise.
Time throws its skin,
the wind bows down to the ground.
I touch
everything anew.
High is the sky,
I’m here again.