Csata Ernő: Konc király

… id. Pieter Brueg(h)el: Farsang és böjt harca

Alig múlt el angyalok
csodaszép zsongása,
csilingelő énekek
mennyei sodrása
és jött a napkeleti
bölcsek ragyogása,
hogy múljon lelkünk
fagyos kongása.

Jött volna, de mégse,
idők vége kőbe vésve,
hogy alámerüljünk újra
az éltető kozmikus vízbe,
hogy a jövő ismét
ránk szakadjon
s a bűnökre a fény
koszorút rakjon.

Valami nagy piactéren,
magas házak bíbor ölében,
tarka népség sürög-forog,
s a húszvedres hordón
− mely tele bikavérrel −
kisérve lantos zenével,
piros nadrágjában
Konc király trónol.

Térdére kés fityeg
derekáról s a hordón
elöl a protein bomba
lóg, egy füstölt sonka.
Serkenti harcra seregét
és esküszik a hordóhasra,
miközben lábát egy
kancsó borba belelógatja.

Fegyverén jobb kezében,
ami egy kormos petrencés
rúd, felnyársalva a perzselt,
sült malac szagja terjeng,
hódítja a falánkok orrát,
hátha valamennyi
cibereleves párti
szájtátva megadja magát.

Szembe véle Cibere vajda
ül szürke trónján,
az orrcsiklandó illatoktól
halálsápadt a böjti konyhán.
Fegyverével, mely egy
sütőlapáton két hal,
támadna a kövér Koncra,
hogy népének böjtjét kivívja.

A kút körül serényen
halakat pucolnak,
s a földön szétterül
– mint tenyérjós jövendölése –
a farsang utáni
szorongatott jövő képe.

A szalonnabőr illatától
megszédülve, a tömeg
a hordó vérét ontja
s Konc királyt előre tolja
a terjengő borpárában,
hogy roggyanó térdek
éhes ostromában
Cibere meghátráljon.

Az előőrs ittasan már
robbantja a bombát,
lerohanja a védtelen sonkát,
s győzelmét égbe kiáltja:
inkább a has fakadjon
és a zene szóljon,
minthogy a malac és
a bor megromoljon.

(Valahol Afrikában,
most éppen
korpa vagy cibere sincsen
és millió szívben
kisded életek múlnak el
örökös böjtölésben.)