Csata Ernő: Carnevale (Farsang in Italian)

Maszkok

lopják hópelyhek örömét,

toporognak lábtörlőmön

álmatlan remények,

lépnék át ajtóm küszöbét.

Mókára

riad a hajnal újra,

sötét, mély álomból

pirkad a szerelem,

bódultan hunyorog a Napra.

Ezerév

öröme, bánata, álmainkon

elnyűtten táncol,

negyven nemzedék

lelke sír a hegedűhúrokon.

Tűzben

vacog a szűkülő éj,

a lángok vörösbe csapnak,

valahol ég és föld peremén,

a sötéten átszivárog a fény.

Le maschere

dai fiocchi de neve rubano la gioia,

speranze insonni scalpitano

sul mio zerbino

vorrebbero varcare la soglia della porta.

L’alba

si sveglia di nuovo al clangore,

dal profondo sonno oscuro

balugina l’amore,

lappoleggia inebriato al Sole.

La gioia,

la tristezza fiaccamente danzano

sui nostri sogni,

l’anima di quaranta generazioni

piange sulle corde del violino..

Nel fuoco trema

la notte sempre più breve,

le fiamme si tramutano in rosso,

da qualche parte ai confini del cielo e della terra

oscuramente filtra la luce.