Kiss Judit Ágnes: Bosznia

A szálláson végre légkondi volt,
kényelmes ágy és kora délután,
s átszűrődött a bezárt ablakon
a müezzin elnyújtott éneke.
Tán az a furcsa dallam volt az ok,
hogy újra s újra megkívántalak.
Akkor nem az élvezet volt a fő,
sokkal inkább volt a befogadás,
hogy az enyém vagy, s a tied vagyok.
Öleltelek. S álljon meg az idő,
Azt szuggeráltam magamnak, neked,
s nem hittem el, hogy ilyen nem lehet.
 
Most ősz van, és kívül-belül hideg.
Én rád, te elvágyódsz – hát így megy ez,
sic transit, meg a többi marhaság.
Fekszünk az ágyon, te háttal nekem,
és nem tudok már elképzelni sem
egy nyarat vagy a légkondi zaját,
se azt, hogy ami most van, múljon el,
és kérni sem lehet, hogy újra úgy,
és újra annyira, mint akkor, ott;
kérni csak apróságokat, talán
csak azt, hogy töltsd le a netről nekem
hallgatni a müezzin énekét.