Kőhalmi Ildikó: Különbardo

a köztes létben az elme magára marad

démonaival olyan egyedül mint addig

soha talán születni volt ijesztő ennyire

a vágy és nem akarás határmezsgyéje

ez az ismeretlen átkelő amit magával

cipel csupán sárnehéz ragaszkodás és

páni félelem nincs semmi ami kisütné

az elszabadult áramokat a szívből hisz

szíve sincs se teste mi magzati pózba

gömbölyödne se keze mivel letörölné

a tehetetlenség óceánját de arca sincs

se könnyei nem maradt semmi nincs

fémíz a szájban elmerült két fél világ

között a luxus színeivel a felhordott

rétegek egyszerre úgy leomlottak róla

hogy saját örök létezését is kénytelen

kétségbe vonni most bolyong ahogy

benne bolyong a szenvedély de csak

folyik nem létező kezeket szorongat

mindennek ára meg határa mondták és

szóltak jó előre a megszabadulás felé

valamit kezdeni lehetne a tudással de

használható mantra kellene bármilyen

végső feloldódáshoz nem visz ösvény

aztán megint a félelem és a fájdalom

esszenciája újabb szinteken ömlik el

a kétségbeesés mindezt még ezen a

földön ebben az életben ahol már nem

lesz felelőssége ráncokért öregségért

ezentúl kizárólagos jogok nélkül se

üvegtéglából rakott tiltások merednek

áttetszik rajtuk a kísértés a vonzás ám

onnan üresség és lehet hogy így marad

talán hosszabb az örökké mint a most

de bolondok gyönyörűsége eljövendő

létezésekben hinni koldusként kapni

véletlen alkalmakon mik nem visznek

se előre se vissza úgy vannak mint az

illúziók értelmetlenül tépnek nélkülük

sincs és velük se tudni hová tart annyi

imátlan nappal a megszentelt földek

illatával rögönként jutva túl míg eljön

az igazi idő és az elme magára marad

démonaival a köztes létben go beyond