Kőhalmi Ildikó: 184. szútra

a megrekedés
 
szabdalt szalagok élezett végek elvásott fogak
a szemüregben keserű zselé beljebb már semmi
hangosan tóduló vér csönd vagy iszonyú zaj van
aritmia légszomj elemi életfunkciók minden más
kiékelve a rámpán korántsem egyensúlyhelyzet
ez hát a hirtelen halál a kétségbeesés és összeomlás
napja végzetes maga a vákuum teljes elsötétítés
fekete lyukba zuhannak a tervek onnan se ki se
 
az üresség szétáradása
 
az idő egyáltalán nem rövidül ólmozott nappalok
odakint eső állítólag nyár bárhonnan érkezik
unott arcát mutatja érdekes eddig mindennek
színe volt mikor lett tartalmatlan szürke és fakó
a féltékenység legalább nem hivalkodik senki
nem beszél ne is szóljon lőporos hordót a föld
belsejébe ezermilliárd atomtöltet egyetlen szívben
képtelenség és úgyse és mindegy és felesleges és
 
az edény kiürítése
 
legyen vége az önsokkolásnak rossz gondolatok
bombatölcsérei mentén végzett mutatványoknak
az egész artista világ egy kifeszített kötélen libeg
csak annak félelmetes aki görcsösen féli a halált
az indulat lenyugszik mint a nap ha zuhanni kell
mély levegő ott lent a szabadulás vizei lesznek
amikor elmúlik a harag a fájdalom és az önzés
nyilvánvalóvá válik a lehetőség go beyond*
 
a jelenségek üressége
 
nincs ami jó és nincs ami nem ha van hát úgy
ahogy az elmében megterem nem valóság nem
képzet nincs vonzás nincs hiány nincs önvaló
káprázat mindez csak érzet vakon gyötör de
látóvá tesz a felismerés minden lélegzetvétellel
könnyebb a létezés természetében lényeget látni
önmagában minden csak az ami függetlenül a
rásatírozott érzések valósnak vélt illúziójától
 
gaté gaté páragaté páraszamgaté bódhi szváhá
gaté gaté páragaté páraszamgaté bódhi szváhá
gaté gaté páragaté páraszamgaté bódhi szváhá