Dávid Attila: A vizsga

Az autó egy pöccenésre indult, és úgy tűnt, esze ágában sincs lefulladni, nem úgy, mint a korábbi gyakorlásokon már annyiszor. – „Ez jó jel.” – gondolta, majd megkérdezte: – 
„Merre menjek?”. Az idősebb férfi egy pillanatra abbahagyta az oktatóval való beszélgetést, és azt mondta: „A piactér felé, a legrövidebb úton.” A férfi biztatóan mosolygott rá a tükörben, és az oktató is vidámnak tűnt. – „Talán nem lesz baj.” – gondolta. Nem is volt: útközben mindenhol megadta az elsőbbséget, ahol kellett, kanyarodáskor indexelt, a stoptábláknál megállt. Nem haladt sem túl gyorsan, sem túl lassan. Úgy érezte, most szinte tökéletesen vezet, úgy, ahogy soha még, s ahogy már soha nem is fog. A reflexei tökéletesen működtek akkor is, amikor a nagy forgalmú piactér közelében egy gyerek kirohant a járdáról elébük az útra – idejében lefékezett és megállt, az autó még csak nem is érintette a kissrácot. Amikor a gyerek visszaszaladt a járdára, ő újra tovább akart menni az autóval, de az idősebb férfi barátságosan a vállára tette a kezét, és megszólalt: – „Köszönöm, rendben vagyunk.” Ő megkönnyebbült: ezek szerint sikerült a vizsga! Keze-lába remegett a megkönnyebbüléstől, és úgy érezte, most egy-két hétig biztosan nem tudna vezetni – most jött ki rajta az elmúlt hetek gyakorlásainak feszültsége.

Az idősebb férfi kezet nyújtott neki és az oktatónak is, majd elköszönve kiszállt az autóból és elsétált. Ő csodálkozva nézett utána, azonban az oktató sürgetőleg megszólalt: – „Most, hogy rendben elhoztuk az apósomat a piacra, lassan vissza is mehetnénk az Oktatóközponthoz. Ott már biztosan vár minket a vizsgabiztos, s indulhat a vizsga!”