Pásztor Béla: Sötét házban

Terhes anyámnak megjósolták,
Hogy fiút szül, zord lapvetők.
Épp sötét lovas lovagolt át
Uccánkon, ablakunk előtt.
Mikor a bába megszállottan
Szederjes fenekemre vert
S egy vemhes tehén istállónkban
Szörny, háromszemű borját ellt.
 
Anyácskám mellét megharaptam,
Vérével szívtam fel tejét,
Ifjan fonnyadt el énmiattam.
S a többi gyermeknél elébb
Tette fejemre kilenc ujját
Az űzhetetlen bűntudat.
Pléhtükröt fújt a szomorúság,
Vezetvén hintalovamat.
 
Egy sötét házban voltam gyermek,
Kanyar folyosón éltem én.
S mint kóbor macskák farka,
Lengett felém a füst a háztetőn,
S betöltött kormos gyűlölettel.
Vihogva lestem, hogy ugat
Nyúzott kutyánk s ha pókra leltem,
Téptem a rángó lábakat.
 
Bősz parittyámtól sebezetten
Bukott elémbe száz veréb.
A bőregeret felszegeztem
S átvertem vijjogó szivét.
Amerre mentem, vérző szárnyon,
Kitépett lábon jött a vád –
S de messze-messze volt az Isten,
Ki minden vétket megbocsát!
 
 
(1938)